Én örülnék a legjobban, ha most azt mondhatnám, hogy milyen szuper ez a 2009! De nem.
Egy fos. Mindjárt elmegyek fél évre ebből a tetves országból, de a pasimnak előbbrevalóak a "rég nemlátott" barátai, mint én. És mindez úgy, hogy pontosan szombaton mondtam el neki, hogy a faszom, hogy soha nem vagyunk már kettesben, és hogy soha nem lehet azt csinálni, amit én akarok. Most akkor mit csináljak vele? Legszívesebben azt mondanám, hogy kalap-kabát, és majd ha tényleg éretten tud gondolkodni, meg megért engem is, akkor talán lehet valami. De talán már akkor sem. Kiöl belőlem mindenféle érzelmet. Egyetlen rossz szavára is úgy tudok ugrani, mintha a csillagokat hazudta volna le, és aztán szart se kaptam volna. Így nem lehet. Ez neki is rossz, nekem meg elviselhetetlen.
Nem leszek itt fél évig. Áldom az agyam, hogy megragadtam ezt a lehetőséget, mert így elmenekülhetek ebből a helyzetből. Csak hát nem ilyen egyszerű a dolog. Ő a legjobb barátom is, és szentül hiszem, hogy egymásnak lettünk teremtve. Mindig így érzek, amíg össze nem jövünk. Aztán villámgyorsan járom meg az egeket és a legmocskosabb földeket vele. És igazán sosem tudom, hogy hol rontjuk el. Mindig átrágjuk magunkat rajta, és le is vonjuk a következtetéseket, amik akkor helyesnek is tűnnek. És minden kezdődik előlről...
Minden normális ember azt mondaná, hogy hagyjam ezt a fickót. És én is ezt tanácsolnám magamnak, ha nem látnék benne még mindig több perspektívát, mint az összes eddigi pasimban együttvéve. Ráadásul nem arról van szó, hogy nem szeret vagy hogy egy köcsög, akit nem érdeklek igazán, hanem egyszerűen más felfogásunk van egy kapcsolatról. Neki nincs szüksége sok együttlétre, nem zavarja, ha ott vannak a barátai stb. Csak azért nem értem ezt, mert mikor csak barátok voltunk, még akkor is jobban figyelt rám...hogy én hogy szeretnék valamit. Most meg még ő húzza fel magát, ha meg merem kérdezni, hogy talán először nem engem kellett volna-e megkérdeznie, hogy mi legyen, és csak aztán leszervezni mindenfélét. És mindezt úgy, hogy van még összesen néhány napom itthon. Nem, egyszerűen nem értem. Biztos én vagyok hülye, de akkor mi a faszt akar tőlem? Azt mondja, hogy szeret, és hogy mennyire hiányzom neki, de hogy ezt tettekben is kimutassa, az már nem, hát hova is gondolok én?!
Szeretek írásban dühöngeni, de most nem segít. Talán azért, mert nem is dühös vagyok, hanem szomorú. Azt hiszem, hogy szakítanom kellene vele, mert nem vagyok boldog egy picit sem. Ugyanakkor meg tök mindegy az egész, mert 'itt se vagyok már'. Aztán, ha visszajövök, akkor meg úgyis kiderül, hogy felnőtt-e már, vagy ki tudja, talán én leszek sokkal 'leszarósabb'. Vagy egyszerűen összeszedek egy holland vagy 'kitudjamilyen' nemzetiségű figurát, aztán csókolom. 'Soselehetaztattudni', ugye.
Na, pá!
