Most akkor megint vissza kell térnem ahhoz, hogy miért nem adom ki a blogom címét a barátaimnak. Bár ez így nem igaz, van kettő, akiknek gondolkodás nélkül megadnám, de ők meg gyakorlatilag mindent tudnak abból, amit itt közzé teszek, sőt még többet is. Most azért jutott eszembe ez a téma megint, mert tegnap a lelkitárs-voltpasim kérte el, és szerintem ő se érti, hogy miért nem adtam meg rögtön. Hiszen tulajdonképpen neki is mindent elmondok. Legalább is többnyire, csak mivel vele ritkábban beszélek/találkozom, mint a többiekkel, így azért nem tudok neki mindenről beszélni. Arról meg, hogy a nőügyeiről mit gondolok...az pont most körvonalazódott, az utolsó találkozásunknál. Bár eddig se tartottam őt korrektnek ilyen szempontból, de hogy egész konkrétan örüljek annak, hogy mi már soha többet együtt...na, erről nem hittem igazán, hogy bekövetkezik valaha is. Nem nagyon van olyan, amit ne olvashatna el abból, ami róla is szól. Akkor miért vonakodom mégis? Mert ez az enyém. Tudom, hogy hülyén hangzik, hiszen nyilvános a blog, de az más, ha idegenek olvassák. Az nem zavar. Sőt, még az se zavar, ha ismerős olvassa, de lehetőleg ne tudjak róla. Maradjon ez az én kis sarkom. A másik, hogy ez annyira hétköznapi dolgokról szól, hogy nem érdekelné igazán. Ő szerintem azt hiszi, hogy én itt komoly gondolatokat osztok meg a világgal, és megcsillogtatom a 'szeretnémhalenne' íráskészségemet. Pedig nem. Csak kiírom magamból, ami épp foglalkoztat. Olyan ez, mint egy terápia, mint a pszichoanalízis, csak persze sajátágos módon. És az sem utolsó, hogy szeretek írni. Bármiről, csak úgy, senkinek, magamnak.
Mindettől függetlenül, lehet, hogy meg fogom adni neki a címet, ha úgy látom, hogy minden kifogásom ellenére még mindig érdekli.
Idegbeteg voltam tegnap. Délután is, este is. Úgyhogy nem is volt jó, hogy találkoztam a pasimmal. Folyton csak azt kerestem, hogy miért köthetek belé. Azt hiszem, tudom az okát, de ez így nem fog sokáig menni. Ha úgy érzem egy kapcsolatban, hogy többet árt, mint használ - magyarul sokkal több agyalást igényel, mint örömet -, akkor ott baj van. A hétvége után ránk fért volna egy harmónikus délután együtt, de én nem tudom félrerakni a tisztázatlan dolgokat. Úgy érzem, hogy még mindig nem vesz komolyan. Vagy ha igen, nagyon rosszul kezeli. Vagy én kezelem rosszul. akurvapicsába...
Ettől függetlenül azért nem vagyok lehangolt. Legyen lehangolt, akinek két anyja van! Én csak megyek előre, néha egyhelyben (vagy folyton), de rendíthetetlenül kutyagolok, aztán...remélem, egyszer kirohad már alólam az a kurva futógép...
