Akkor csak röviden: tegnap alvás volt délután, majd este is. Ki se tettem a lábam, ami már nagyon ráfért a kis szervezetemre. Ma asszem elkezdek kicsit pakolászni, mert kedden végre költözöm (bocs, hogy ennyiszer leírom, de annyira JÓÓÓÓ!).

Tegnap arra jutottam, hogy beszélnem kell nővéremékkel a haverjukról. Vagy inkább beszélnünk kell velük. Igen, a többesszám pontosan arra utal. Elvesztem. Imádok vele lenni, és most hogy normalizálódni látszik az élete, még bele is tudom magam képzelni. Annyit kért, hogy ne most döntsek a sorsunkról, és erre abszolút hajlandó vagyok, mert régóta nem volt senki, akivel kapcsolatban ilyen határozottan eltűnt volna az a kétségem, hogy esetleg csak azért akarnék vele lenni, mert egyedül szar. Ez a kétségem amúgy pénteken illant el, amikor azért találkoztam vele, hogy megmondjam, hogy semmi se lehet köztünk. Aztán megláttam, és annyira természetes volt, hogy megcsókol, megölel, és beszélgetünk a napunkról, aztán meg minden másról...szóval rég nem éreztem ilyet. Nyilván félek, hogy mi lesz ebből, de el sem tudom képzelni, hogy ne adjak magunknak egy esélyt.

Most épp más nem nagyon foglalja le az agyam, bár vannak gondjaim is itthon. Nem véletlen, hogy annyira várom az elköltözést. Amiről meg nyilván tudom, hogy csak tüneti kezelés, de jobb a semminél. Ha lemegy a költözés, tényleg felhívok már egy orvost.

Szép vasánap délutánt (mert kurva jó idő van)!