Hétfő este értem haza Pécsről. Nagyon fáradtan és szomorúan. Egyiket se tudom megmagyarázni, hogy miért. Mondjuk, elindulni se volt kedvem szombaton, kb úgy ültem föl a vonatra, mintha a kivégzésemre mennék. Hát, nem is volt sokkal jobb, mint egy akasztás. Főleg a hétfő nem. Akkor mentem be az egyetemre. De nem is ez volt a legelszomorítóbb. Egy volt pasimnál laktam, egymás mellett aludtunk, és eszembe jutottak a közös ébredések, meg ilyesmik. Az a durva, hogy egy évig voltunk együtt, és mégsem emlékszem, hogy pl milyen volt vele a szex (csak azt tudom, hogy nagyon jó, de konkrétan már nincs meg), viszont a többi dolgára mind emlékszem. Nem is értem, hogy hogy lehet az, hogy az érintését el tudtam felejteni, de olyan lényegtelen dolgokat, mint a reggeli rutinja, az megmaradt, mintha csak tegnap lett volna. És kísérteties volt vele ébredni. Még mindig tudom, hogy miért szerettem, de azt is, hogy elmúlt, és sosem kezdeném újra. De akkor is még mindig megvan köztünk valami bizsergés, amit nehéz megfogalmazni, mert nem tisztán csak szexuális természetű, hanem valami kitörölhetetlen. Egyszer azt mondta nekem, hogy egy kicsit mindig is szerelmes lesz belém, és akkor ezt nem értettem, de most mintha érezném, amit ő. Ez nem olyan "szerelem", ami még reményteli, és élő, hanem csak egy szikra, ami mindig ott fog ólálkodni körülöttünk, de már sosem kap lángra többé.

Ami igazából elszomorított, az az élete. Az, hogy rettentően szeretne egy komoly kapcsolatot, de nem talál hozzá egy olyan lányt, aki megfogná. És már nem fiatal (bár kb 24-nek látszik), 32 éves. Lassan kéne neki egy olyan nő, aki motiválná, hogy induljon el valamerre. Szomorú azt látni, hogy itt van egy jó pasi, aki sokat tud már az életről, és mégsem talál magának senki komolyat.

Aztán még tegnap este, nehogy már egy egészen jó napom legyen, megnéztem a lelkitárs-voltpasim blogját, ahol a családtag-számba menő macskájuk halálhírét olvashattam. Elkezdtem sírni. Nem csak a macska miatt, aki tényleg olyan volt az egész családnak, mintha egy teljes jogú (sőt néha több joggal rendelkező:)) családtag lenne, hanem mert múltkor mesélte, hogy apukája és mostmár anyukája egészsége is erőteljesen romlik. Apukája már évek óta betegeskedik, hol jobb, hol rosszabb az állapota, de anyukájánál hirtelen jelentkeztek a bajok. Nekem azt is nehéz elképzelni, hogy az anyukáját betegnek lássam, mert mindig életvidám, erős nő volt. És most, hogy beteges lett, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet, hogy Mityike meghalt, akit talán ő imádott legjobban a családban. Ahogy ezt végiggondoltam, az is eszembe jutott, hogy milyen rossz lehet ennek a barátomnak abba belegondolni, hogy már a szülei is közelednek a véghez (elég késői gyerek ő, az apukája már elmúlt 70 éves). Hirtelen, ahogy ott ültem a gép előtt és néztem a halálhírt, az elmémbe elemi erővel robbant be a gondolat, hogy ez az első. Az első halott, akit lassan, de sajnos sosem elég lassan követni fognak a többiek is. Felfoghatatlan dolog, hogy a szülők is meghalnak egyszer, és náluk ez a tény már ott bújkál a hétköznapokban. Nehéz lehet.

Hogy valami jót is mondjak, a múlt péntek a legjobbbarátnővel igazán remek volt. Délután még találkoztunk egy másik barátnőjével is, lementünk nővéremék törzshelyére, dumáltunk, teáztunk, kávéztunk, cigiztünk, hangulatos volt. Aztán este összefutottunk egy haverral, aki most jött föl tanulni pestre. Előtte nálunk iszogattunk, ott volt a pasim is, mert onnan sokkal hamarabb bejut a munkahelyére, és mivel reggel hétre ment, így praktikus volt, hogy nálam aludjon. Aztán ő maradt, mi meg elmentünk a haverral találkozni. Igazából elég jól berugtunk, és beszélgettünk mindenféléről. Aztán hozzám jött a srác is, mert nagyon messze lakik, és azt se tudta, hogy kéne hazajutnia hajnalban. Ő a barátnőmmel aludt, én meg mentem a pasimhoz. Nagyon kellemes élmény volt úgy hazamenni, hogy valaki vár a kis ágyikómban, és hozzá lehet bújni. Reggel még néhány csókot is kaptam mindenféle testrészemre (azért nagyon intimekre nem, hiszen ment dolgozni), gondolom, hogy jelezze, nagyon vár haza.:) Nah, hát ezért nem volt kedvem pécsre menni...

Barátnőm amúgy egész jól van. Egy lovardában melózik, már kis tanítványai is vannak, akiket lovagolni tanít, és nagyon élvezi. Csak az a baja, hogy nagyon egyedül van. Nincs semmi pasi kilátásban, és ez azért eléggé el tud venni az alapvető jó hangulatából. Ezt nagyon is meg tudom érteni, mert amikor nincs pasim, sőt kilátásban sincs semmi, akkor eléggé kétségbe tudok esni. Habár, első körben nem amiatt, hogy mi lesz velem, ha nem találom meg az "igazit", hanem a szex hiánya miatt. Tudom, hogy ez vicces, de azt hiszem, hogy kicsit szexfüggő vagyok. Úgy értem, hogy ha nincs kivel, akkor rettentően frusztrát tudok lenni, és néha azt érzem, hogy rá kell ugranom az első tűrhető pasira. Persze, sosem teszem meg, nyúl vagyok az ilyesmihez. De egyébként barátnőmön is azt látom, hogy oké, persze, akar ő egy normális kapcsolatot, de az is dobna a hangulatán, ha legalább szexelni tudna néha valakivel. Bár az tény, hogy a szex (érzelem nélkül) csak illúziója a valódi törődésnek, de ideig óráig akkor is könnyít az emberen. Mondjuk, nem nagyon volt ilyen tökéletesen érzelemmentes szex az életemben, konkrétan csak egy, de az jó volt, nem bántam meg.

Egy cigivel megszakítottam a gondolatmenetem, úgyhogy a többit majd máskor. Vagy soha.

Jah, még arról akartam, hogy milyen volt a hazaérkezés, a pasimmal az együtt töltött nap, ami még sosem volt. Szóval hétfő este megjöttem. Jött ő is, kajáltunk, aztán bedöglöttünk az ágyba a tv elé. Majdnem elaludt. Már kicsit kezdtem magam felhúzni, hogy milyen az, hogy megjövök és semmi ruhaletépés, sőt utalás se rá, amikor valahogy megébredt. Aztán igazából másnap fura egy reggelünk volt, mert én gondoltam, nem sietünk sehova, bújjunk össze megint, de ő közölte, hogy előbb vásároljunk be kaját, aztán majd délután lesz időnk mindenre. Én erre roppantul sértve éreztem magam, mert mi az hogy visszautasít. Annyira felidegesítettem magam, hogy a végén gyakorlatilag sírva közöltem vele, hogy ha már hónap után sem vonzódik hozzám eléggé, akkor mi lesz később...erre persze mondta, hogy egyáltalán nem erről van szó, hogy gondolhatok ilyet. Ő úgy gondolta, hogy sokkal jobb lesz úgy, hogy elintézzük a "muszáj" dolgokat, és utána tényleg csak egymásra figyelhetünk. Amikor ezt ilyen logikusan előadta, és közben vígasztalóan ölelgetett, meg puszilgatott, akkor rájöttem, hogy egy házisárkány vagyok, egy akaratos kis dög, aki rögtön hisztizik, ha nem kapja meg azonnal, amit akar. Szóval tényleg nem vagyok felnőtt. De egész jól kezelte, birkatürelmű, az tuti. Szóval utána már nem volt semmi baj, és délután tényleg megkaptam, amire vágytam. Ma reggel meg én voltam kénytelen nemet mondani, mert rettentően elkéstem volna, ha. Imádom a reggeli szexet. Komolyan. Talán azért, mert reggel kipihent az ember (bár erre rácáfolnak a másnapos reggeli szexek) vagy mert tudom, hogy utána milyen elégedetten lehet járkálni a világban.:) Igazából nincs erre magyarázat. Mert a pasiknál még van: ugye a hajnali/reggeli merevedés, de hogy egyes nők, mint én is, miért szeretik a reggeli együttlétet, az rejtély. Bár, volt olyan pasim, aki egyáltalán nem volt híve a reggeli aktusnak, állítása szerint azért, mert olyankor büdös a szája, meg megizzad éjszaka, és ezzel nem akarja "terhelni" a másikat. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek, hozzátartozik a másikhoz a saját szaga, de őt zavarta a sajátja. Pedig mindig mondtam neki, hogy nem tudja, mit hagy ki.:)

Mára tényleg ennyi. Mennem kell.