Jó kérdés, hogy mitől rossz egy ember. Vagy, hogy témánál maradjuk, mikor mondjuk valakire, hogy romlott? Van-e jogunk ezt mondani bárkire is? Azt hisszük, hogy igen. Azt gondoljuk, hogy ha mi még semmi egetverő baromságot nem tettünk (vagy csak más az ingerküszöbünk a magunk dolgaival), akkor bátran dobálózhatunk a "Hülye kurva!"-kal meg a "Mekkora faszkalap!"-okkal, mert miénk az erkölcsi győzelem. Csakhogy ez pont olyan erkölcsi győzelem, mint a Szigetváriak hősi halála volt. Lehet, hogy királyak voltak, mert utolsó vérig védték a hazát, de kit érdekel ez, ha azonmód bele is haltak?! Csak úgy lehetsz "jó", ha megfizeted az árát. Hogy hogyan? Úgy, hogy nem élsz! Egyértelmű, mint a szigetiek halála, csak átvitt, nem konkrét: ha jó akarsz maradni, ki kell hagynod az életedből egy csomó izgalmas dolog. Én nem így döntöttem. Sosem tudtam mások hibájából tanulni, így nyűttem a sajátjaimat. És most eljött a kérdés ideje: romlott vagyok-e? NEM. Arra jöttem rá, amit mindig is előszeretettel hirdettem magamról, hogy milyen nyitott vagyok, hogy senkit sem ítélek el csak úgy stb. De igen, mégis elítélek egy csomó embert, akik bukottnak/romlottnak tűnnek egy-két elkövetett baklövésük miatt. Az élet már számos esetben rácáfolt az ilyen, hibás előítéleteimre, mégis beugrok mindig ugyanabba a verembe. Most azonban én lettem az az ember, akit el kell ítélni. Gondolkodtam, hogy akkor most szégyeljem magam vagy szarjak rá? Elsőre, amikor még nem is jutott eszembe, hogy probléma lesz abból, amit teszek, akkor egyáltalán nem is tűnt úgy, hogy gondolkodnom kéne erkölcsi szempontból a történteken. Mondjuk, nem is lett egetverő balhé a dologból, csak azért kezdtem el agyalni a dolgon, mert saját barátaim lepődtek meg a legjobban, hogy milyen fesztelenül kezelek egy olyan kérdést, amivel régebben heteket gyötrődtem volna. Nem másról van szó, mint egy egyéjszakás kalandról. A legjobban az a verzió tetszett, amit legjobb barátnőm vélekedett a viselkedésemről: "...talán most lettél felnőtt...".

És ezzel el is intézem. Tetszik ez a gondolat, hogy az ember akkor lesz felnőtt, ha megtanulja helyén értékelni a dolgokat, és nem túl- vagy alulparázni őket. Úgyhogy ez lesz a hitvallásom ezentúl, részrehajló, de okos...:)

Kívánom, hogy mindenki találja meg a számára legkedvezőbb ars poetica-t, mert így nyugisabb az élet!:)