Ma délután újra telefonálok...meg kell tudnom, hogy mi van.
Amúgy délután találkozom a menyasszony-barátnőmmel, akinek most új melója van egy ügyvédi irodában. Jogi asszisztens. Annyit tudok, hogy nagyon szeretett volna valami ilyen asszisztensi melót, és hogy ennek nagyon örült, amikor megkapta. Aztán még annyit, hogy múlt héten találkoztunk volna, de én lemondtam, mire kiderült, ez így neki is jobb, mert fél hét után, amikor hivatalosan vége a munkaidejének (nem minden héten végez ilyen későn...), még valószínűleg túlóráznia kell. Szóval jó az új melója, csak húzós. Kíváncsi leszek, hogy mit fog mondani ma róla. Meg az esküvőről! Elvileg én szereztem volna neki jó varrónőt, aki a nővérem ruháját is csinálta, de nem hívott fel, hogy kell a szám, úgyhogy feltételezem, hogy a ruhája már megvan, mert a február eleje volt a végső határidő, hogy eldőljjön, varrat vagy vesz. Sajnos ehét végén se tudok velük mulatni menni, mert hazamennek Kalocsára...pedig már nagyon mehetnékem van. Biztos én is érzem a tavaszt.
Ma jöttem rá, hogy végre megint kezdek magamra nőként tekinteni. Azt érzem, hogy jól nézek ki, és érdemes csinosan öltöznöm, kifestenem magam stb. Nem tudom , mi történt, mi változott meg. Talán a rengeteg sport miatt hiszem azt, hogy most jól nézek ki, pedig az egyetlen testrészem, amin látványos a fejlődés, az a karom. Mondjuk, direkt nem nagyon nézegetem magam a tükörben, mert félek, hogy semmi pozitív változást nem vennék észre. A karomat azért látom, mert kénytelen vagyok, hiszen otthon a tükör derékig ér a fürdőben. Meg hát, télen max az ember karja látszik ki sűrűbben. Viszont azt imádom, hogy sokkal jobb az állóképességem, és hogy érzem az izmaimat nap mint nap. Most próbálok normálisabban is enni, nem bezabálni állandóan, mert hízni ugyan nem híztam, de rájöttem, hogy ha így meg tovább ilyen vaskos izomréteggé fog válni a rajtam lévő felesleg, amitől meg az ember nagydarabnak tűnik. Én meg sosem voltam még nagydarab, és ezen a jó szokásomon nem is akarok változtatni. Kecsesen karcsú és szálkás akarok lenni, mint a táncosok. Mondjuk, ahhoz lehet, hogy inkább táncolnom kéne, nem ugrabugrálnom súlyzókkal a kezemben...:)
Jajj, a legjobbat nem is mondtam! Hétvégén megyünk korizni a nővérkémmel. Sajnos nem a velencei-tóra, mert enyhén szólva életveszélyes lenne az olvadás miatt, hanem csak valami hozzájuk közeli jégpályára, de akkor is nagyon várom. Mióta hollandiában koriztam egyszer, rájöttem, hogy hiányzik, habár nem sokat koriztam régen. Nem is megy valami fényesen egyébként, de azért szeretem. Várom már, na. Kicsit izgulok, hogy mimet fogom összetörni, főleg, hogy pl. tegnapelőtt éjszaka valahogy sikerült úgy elaludnom az egyik csuklómat, hogy tegnap este is fájt még...szóval tehetséges vagyok...remélem, arra esek rá.
Amúgy nincsen semmi. Érdekes módon, most már szinte napi szinten beszélünk az exemmel (beszélünk=e-mail, msn). Nem tudom, hogy ez neki miért jó...úgy értem, hogy én már többször megmondtam neki, hogy ne reménykedjen, sőt, hogy egyre inkább azt gondolom, hogy jó döntést hoztam a szakítással. Ennek ellenére tartani akarja most is a kapcsolatot, aminek nyilván én nagyon örülök, mert szeretem őt, mint embert, és én sem szeretném őt elveszíteni, csak az a kérdés, hogy neki így nem nehezebb-e túltennie magát a dolgon. Mondjuk, azt is tudom, hogy kevés közeli barátja van, nekem is kevés, akivel napi szinten tartanám a kapcsolatot, így úgy alakult, hogy mindig egymással osztottuk meg a napi dolgokat, és most nehéz elvágni ezt a szálat. Nem is akarjuk elvágni. Csak azt szeretném, hogy egyszer majd tényleg túl legyen a szakításon, és barátok tudjuk lenni. De ez azért még a jövő zenéje...
Azt hiszem, hogy könnyű annak, aki már megtalálta azt, akit keresett. Ha körülnézek, csak azt látom, hogy akinek van párja, az nem lóg a barátain, hiszen ott a pasi/csaj, akivel mindent megbeszélhet. Így elég a barátokkal mondjuk heti egyszer beszélnie, hogy meglegyen az is az életében. Én most csodálkozom, hogy az egyetlen, akivel még mindig meg tudom osztani a hétköznapjaimat, az a volt pasim, de ez nem csoda. Egyrészt itt pesten csak egy igazi baráttom maradt az egyetem alatt, akivel azonban nem tudunk napi kapcsolatot ápolni, mert messze lakunk egymástól, plusz ő sokat melózik, meg amúgy se olyan "mindennnapos barát" ő. Aki a másik legközelibb barátom, az meg ugye vidéken él, tehát érthető, hogy nem beszélünk minden nap, találkozni meg kb negyedévente tudunk csak. Rajtuk kívül ott van a nővérkém, akit szeretek, imádok, de neki megvan a saját kis élete, hétközben ő is elfoglalt, és nem lakunk olyan közel egymáshoz, hogy csak úgy átugorjak délután. Aztán ott van a menyasszony-barátnőm, aki szintén komoly párkapcsolatban él, és ráadásul hétvégente sokszor hazajárnak. Akik pécsről felköltöztek meg nem voltak sosem annyira veszettül nagy barátaim, és ez most be is bizonyosodott a félév során, hiszen ennyi idő alatt nem tudtunk egy találkát összehozni. Szóval nincs társaságom, ha úgy tetszik, olyanok, akikkel együtt lehet lógni, és ez hiányzik a legjobban. Mert ha komolyan akarok beszélgetni, arra megvannak az embereim. Viszont ha csak bulizni akarok vagy csapni egy filmnézős, chips-zabálós estét, akkor már nem tudok kit felhívni. Most hogy ez szomorú vagy sem, lényegtelen, így alakult. Szeretnék rajta vááltoztatni, de nem tudom, hogyan. Az a baj, hogy alapvetően nem vagyok már az a nyitott lány, aki könnyen alkalmazkodik, aki könnyen kijön az emberekkel. Nekem most már idő kell, míg valakivel feloldódom, és sokan nem várják ki ezt az időt, egyébként teljesen érthető módon. Most úgy érzem, hogy elég pozitív vagyok ahhoz, hogy jöjjenek új ismeretségek, úgyhogy minden alkalmat meg fogok ragadni, hogy tényleg jöjjenek. A többi meg...a szerencse, a sors, meg egyéb baromságok játéka.
