Nem is azért írok most, mert történt valami. Csak úgy, kedvem van.

Fura egy hét volt ez. Hétfőn berugtam egy kedves barátnőmmel, akivel nagyon egymásra találtunk a félév alatt. Kiveséztük a problémáimat, közben rengeteg Pitt sört benyakalva, és vicces volt, hogy meg tudtam győzni arról, hogy a pasim nem is egy faszfej. Sőt, nem is kellett győzködni, csak meséltem róla, a terveiről, a múltunkról, meg arról, hogy mit érzek iránta. Kezdetben, mikor felvázoltam a helyzetet, rögtön kiakadt, hogy én még min gondolkodom azok után, ami történt, történik most is. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egyszercsak azt mondja, hogy "egészen megkedveltem ezt a pasit", majd még egy kis idő múlva, hogy "megértem, miért tartassz ki mellette". És akkor megint rájöttem, hogy sajnos túl sok minden szól mellette, és valószínű, hogyha engem választana, akkor előbb-utóbb mellette kötnék ki. Ez tulajdonképpen nem baj, csak van egy megérzésem, és az általában be szokott jönni. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy majd hazamegyek, leülünk, és azt fogja mondani, hogy én kellek, senki más. A legvalószínűbb, hogy azt mondja majd, nem tudja még, hogy mi legyen. És akkor én kénytelen leszek felállni, és otthagyni, mint pasit örökre. Mert akkor csak azt tehetem. Ha van döntés, ami nem mellettem szól majd, akkor végre egyértelmű lesz a helyzet. Ha mellettem szól, akkor is, bár akkor meg magammal kell megküzdenem újra. De ha nincs döntés, akkor tipli van, hiszen az már olyan lenne, mintha játszana velem. Csakhogy a legnehezebben a bizonytalanságot bírom, ezért akkor ki kell majd szállnom. Nehéz lesz, de 25 vagyok. Nem játszadozhatok a végtelenségig, mert egyedül maradok, család nélkül a végén.

Ja, szóval most igazából győzködöm magam, hogy valóban ezt tegyem, ha úgy hozza a helyzet. És közben kurvára nem tudom hova tenni, amit iránta érzek. Vajon ez mi? Szerelem? Mély barátság? Birtoklási vágy? Mindez együtt? Vagy egyszerűen a legjobb lehetőség arra, hogy egyszer boldog legyek. Talán azért nem tudom elengedni, mert annyira tökéletes lehetne, és valójában egy álomba vagyok beleesve, ami sosem lesz igaz? És akkor már, ha itt tartunk...mennyire nevezhetem magam érettnek, ha valamit ennyi idő után sem tudok meghatározni (jelen esetben egy érzelmet valaki iránt)?! És ő? Hogy nevezheti magát érettnek, mikor folyton mást akar: egyszer engem, következő héten már nem engem, harmadik héten egy másik lányt vagy csak a szabadságot...aztán minden kezdődik előlről. Én meg állok és nézem, néha úgy, mintha csak egy film lenne. Néha már nem is érzek semmit. Sajnos, most épp érzek. Ha nem éreznék, már hagytam volna, hadd menjen. De vajon nem csak olyankor érzek valamit, ha tényleg érzem a végét? Lehet, hogy ilyenkor egyszerűen megijedek, és azért vágyom vissza? Komolyan nem tudom. A múlthét után egyértelműen azt mondtam, hogy nem, nekem tényleg ő kell. De most megint bizonytalan vagyok, ami viszont jelenthet hárítást is a részemről. Ha lekicsinylem, amit iránta érzek, akkor olyan mintha nem is létezne az az érzelmem. Talán így próbálom elidegeníteni magamtól az egészet. És akkor visszaérkeztünk ugyanoda...:)

Van egy olyan érzésem, hogy soha nem fog ez már kiderülni. Ő majd mond valamit néhány hét múlva, amire én is mondok valamit, vagy csak szimplán felállok, és kilépek a körből. És aztán élünk majd boldogan, vagy együtt vagy külön. Egy biztos, hogy barátok maradunk. Ez nem változhat meg, mert ő a részem, a másik felem tulajdonképpen, így aztán nem hagyhatjuk el egymást. És talán még könnyebb is lenne ez, ha nem lennénk együtt. Mikor öt évig csak barátok voltunk, akkor minden olyan egyszerű volt, és bár mindig is tudtam, hogy sosem találok még egy olyan embert, mint ő, de elég volt a tudat, hogy mindig velem lesz, mint lelki társam. Aztán jöttek az ilyen roppant elmés gondolatok, hogy ha ez van, akkor miért nem vagyunk együtt. Mintha lámpa gyúlt volna az agyunkban. És próbálkoztunk, terveztünk, agyaltunk, hogy mit hogy kéne, hogy mi egy igazi párrá váljunk. Mondanom se kell, hogy semmi se vitt közelebb a megoldáshoz. És attól tartok, hogy már nem is fog. Ahogy mondani szokás, talán ez vonat már elment. De akkor mi visz rá, hogy mégis fussunk utána folyton?! Hol az egyikünk, hol a másikunk kezed el loholni, és aztán rövid időkre úgy is tűnik, hogy sikerül felkapaszkodni...majd végül csak leviszi valamelyikünket a huzat. És mostmár mondhatom, hogy ez megy évek óta. Eleinte csak gondolati síkon kerülgettük egymást. Aztán amikor szabadok voltunk, akkor már életnagyságban is. Igazából mozgalmasabb volt a mi "szerelmi" életünk, mint a kamaszoké. Mindig a "szakítós" levelem első mondata jár az agyamban: ha valamin ennyit kell gondolkozni, akkor valójában nincs is min gondolkozni. És ez sajnos így igaz. Ezért érzem, hogy most valóban a végéhez közeledik a történetünk, és azzal, hogy mindezt leírom, lassan le is zárom magamban. Ha úgy tetszik, pontot teszek a végére, ahogy ennek a mondatnak is.