Nos, megtörtént, túl vagyok rajta. Legjobban az a gondolat mutatja, hogy hogyan érzem magam, ami a reggeli készülődés közben talált meg. Ez a szakítás olyan volt, mintha nem is én hoztam volna meg a döntést róla, hanem egy pisztolyt szorítva a fejemhez kényszerítettek volna, hogy megtegyem. Rendkívül normálisan fogadta, amitől csak még nehezebb lett nekem, hiszen megint azt láthattam, hogy ő tényleg mennyire normális, és hogy valójában nem tudom megindokolni ezt a döntésemet. Azt mondta, hogy tudta előre...mióta hazajöttem Pécsről, azóta tulajdonképpen csak azt várta, hogy mikor közlöm vele. Nem több, mint fél óra alatt megbeszéltük az egészet, én sírdogáltam, ő gyakorlatilag vígasztalt (ez így elég vicces felállás volt), aztán ottaludt, mert reggel neki jobb tőlem mennie, amikor hajnalra kell beérnie. Reggel a szokásos puszival búcsúzott el, én meg megint bőgtem kicsit. Most is egyfolytában a sírással küzdök, de tudom, hogy ez semmire se jó. Délután még lesz időm kicsit elmerülni a szomorúságban, aztán holnaptól megpróbálom magam annyira elfoglalni, hogy kissé elfeledkezzek a dologról. Gondoltam rá, hogy ma délután is elmegyek sportolni, mert az ideig óráig használni szokott, de most úgy érzem, hogy szükségem lenne egy kiadós, magányos bőgésre.

Gyűlölöm azt a szót, hogy utolsó...