Annyira sok dolog történt, történik most, hogy nehéz elkezdeni.
Amivel talán a lavina elindult, hogy a pasim szakított velem múlt héten. Nem volt nagy meglepetés, de mégis hirtelen volt. Nagyon vicces körülmények között történt ugyanis. Lementem Pécsre, szerdán ki a rockmaratonra, mivel minden haverom ott dolgozott. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy játszik egy olyan zenekar, akiket rajta keresztül ismerek (személyesen is), és szeretem is őket, úgyhogy nagy nehezen pont sikerült kiérni rájuk (délután 4-kor voltak ugyanis). Beszélgettem az egyik taggal épp, aki egyszercsak felteszi azt, a mit sem sejtő kérdést, hogy "Tudtad, hogy xy(aki a pasim) szerelmes?". Mondom, sejtve, hogy nem én leszek a válasz, kibe? "Egy xy nevű csajba, nagyon jól megvannak." Köpni, nyelni nem tudtam, de hallgattam, mit tehettem volna. Közben pasi épp írt egy sms-t, hogy ha hazamegyek szóljak, mert beszélnünk kéne. Én meg válaszoltam, hogy "ja, hallom, hogy szerelmes vagy xy-ba. megértettem, elfogadtam. majd jelentkezem." Erre persze rögtön telefon, hogy beszéljünk, de nem tudtunk, mert ott voltak körülöttem a többiek. Küldött egy sms-t, amiben leírta, hogy tényleg nem tud szakítani a csajjal, sajnálja hogy így tudtam meg stb...aztán később még beszéltünk telefonon, amikor is közöltem vele, hogy nem is mint pasiban csalódtam benne, hanem mint legjobb barátomban, és hogy azt gondoltam, hogy én lennék az utolsó, akivel így szórakozni mer. Mondtam én mindent, de kultúráltan és igazságosan. Ő meg hallgatott, én meg letettem, hogy szia. Aztán még vasárnap találkoztunk, de akkor már nem tudtam sokkal többet elmondani, csak azt, hogy nagyon félek, hogy a barátságunk fog rámenni erre az egészre, és hogy nekem idő kell. Ő meg nem tudott semmit mondani. Szerintem fel se fogja, hogy tényleg vége lehet annak a különleges kapcsolatnak köztünk, ami igazából akkor létezett legerőteljesebben, amikor csak barátok voltunk. Vagy lehet, hogy neki nem is jelent annyit...majd kiderül. Most dühös vagyok rá. Nem értem, hogy minek kellett először azt mondania, hogy folytassuk, hogy engem akar, hogy valójában mindig csak belém volt szerelmes, amikor ez nem volt igaz? És néhány napra rá meg hirtelen mégse én kellek. És mennyire lehet valós egy olyan kapcsolat, amiben ő ilyen bizonytalan (és itt a másik csajra gondolok most)? Persze, ha együtt akarnak szenvedni, akkor tegyék, de én nem fogok hozzá asszisztálni. Ha megerősödtem lelkileg, akkor majd megkeresem, de félek, hogy ez már soha nem lesz ugyanaz, mint rég. És így elmondhatom, hogy elvesztettem a másik felem...csak sikerült, pedig nem hittem, hogy történhet olyan, ami veszélyezteti mindezt. Nekem kellett volna kimondanom, hogy vége, akkor mikor megtudtam, hogy van az a másik. De gyáva voltam, erőtlen, ő meg egy fasz, mit is várhattam tőle?!
Pár napig azért meg voltam zuhanva. Aztán most meg, inkább foglalkozom bármi mással. Melózom, annyira nem is szar most, amit csinálok, meg főleg fogok. Kaptam egy nagyon fasza albi ajánlatot is, most csak azon izgulok, hogy nehogy meggondolja magát a srác. Ezenkívül próbálok új barátokat keresni, illetve felvenni a kapcsolatot a régiekkel, akiket elhanyagoltam. Próbálom összekaparni a kis nyomorult életemet. Eljutottam odáig, hogy nem megy mindez egyedül, így most orvost keresek. Remélem valamire jó lesz. De már nem vagyok nagyon rosszul, és ez is haladás. Kicsit hullámzik a hangulatom, de kinek nem.
Hétvégén esküvőre megyek. Nem lesz nagy eresztés, egy kocsmában lesz a "lagzi", se ingyen kaja, se ingyen pia, szóval kicsit vicces, de nővéremék ott lesznek, és egy bizonyos dolog miatt nővéremnek szüksége lesz ott rám.
Megyek, unom az írást.
