Nem annyira jött be ez a hétvége, mint ahogy vártam. Eddig azt gondoltam, hogy az egyik beteg fogam miatt fáj annyira a torkom, hogy alig vagyok képes nyelni. Aztán tegnapra már olyan szarul voltam, hogy végül vidékről hazafelé beugrottam egy ügyeletre. Ott közölték, hogy nem, nem a fogam csinálja, hanem tüszős mandulagyulladásom van, még hozzá elég ronda. Mondom, az nem csoda, mert kibaszottul fáj is. A probléma csak az volt, hogy ők aznapra már elosztogatták a receptjeiket, és hiába visz mindent az én torkom ocsmány kinézetben, ők nem tudnak rá gyógyszert adni. Ja, pláne úgy, hogy lázam se volt még...hiába közöltem velük, hogy nálam az már nagyon nagy para, ha belázasodom, ők annyit bírtak mondani, hogy van kórházi ügyelet, ott írnak receptet is, menjek oda, ha felmegy a lázam. Mondom, kösz.
Enni, meg inni azt nem tudtam ugyan már vagy egy napja, annyira fájt, de hős akartam lenni, inkább hazajöttem szenvedni. Aztán estére megjött a láz is. De akkor már nem tudtunk elindulni az ügyeletre, mert én ugye kész voltam, és a sofőr jelöltem is, csak ő mástól. Úgyhogy átszenvedtem magam az éjszakán, és reggel irány az ügyelet. Kaptam is gyógyszereket, de a lényeg a cataflam, mert az segített hozzá, hogy újra némi táplálékot tudjak magamhoz venni, így másfél nap után. Szóval asszem túlélem ezt is, de tegnap még hisztirohamot is kaptam, amikor anyámmal közöltem, hogy lázas vagyok, ügyeletre kéne holnap menni, erre ő, áhh, nem olyan vészes az, ki fogod heverni...konkrétan bőgni kezdtem. Gondolom a többnapos fájdalom és a láz kicsit megviselték az idegeim.
Amúgy persze jó volt vidéken. Első este nagy ivászat volt, és másnapra bedurrant a torkom, szóval onnantól kicsit vegetálós állapotba kerültem. Ha volt épp valami fasza gyógyszerem, akkor jobb volt, ha nem vagy már nem használt, akkor végem volt, mint a botnak. Második este egy balatoni nyaralóban aludtunk, vagyis páran sátorban, mert kicsi volt a présház, és hát ott konkrétan fél kettőig birkóztam a fájdalommal, majd feladtam, és elmentem aludni. Mondjuk, olyan jól így se jártam, mert aztán egy srác került mellém hajnalban, aki ordítva horkolt a fülembe, és folyamatosan rám akarta rakni mindenféle végtagjait, főleg a lábát, ami geci nehéz volt. Én küzdöttem akkor már vele is, nemcsak a fájdalmammal, de ő nehezebb eset volt, semmilyen kínzásomra nem ébredt fel, így egy idő után kénytelen voltam elfogadni a lábszárát az enyémen, aminek kétrendbeli lábszárbénulás lett a vége, persze nálam.
Szóval vidám egy hétvégém volt, van. Ráadásul, ha még csak az lenne, hogy fáj, leszarom, van fájdalomcsillapító, meg mostmár rendes gyógyszer is, de a másik baj, hogy fertőző ez a szar, ami nem szimpatikus, ugyanis vasárnap végre láthattam volna a pasim (igen, mostmár asszem idáig eljutottunk, hogy így nevezhetem). Nem találkoztunk már kb másfél hete, és igen kellemes meglepetés volt, hogy egyszercsak felhívott. Biztos én vagyok már nagyon szkeptikus, hogy azt gondoltam, hogy valamikor megunja, hogy velem mindig mindent meg kell beszélni, és hogy úgy egyáltalán, nem vagyok könnyű eset, pláne nem mostanában. De ő valamiért kitartó, és igazából én is. Erre azt hiszem, egyikünk se számított a másiktól, magunktól meg pláne nem. Szóval megtartom.:)
Holnap költözöm tesómékhoz három hétre. Annyira nincs most kedvem, mert mindig figyelni kell majd a macskákra, hogy nekik hogy szép a világ. És addig ugye nem vagyok szabad. De mindegy, ez már félig elköltözés, és utána jöhet az igazi. Épp tegnap futottam össze véletlenül az egyik általános iskolai osztálytársammal a gyógszertárban, és hazahozott kocsival. Közben kiderült, hogy van egy nála 5 évvel idősebb nője, annak meg egy hét éves gyereke, és együtt élnek már öt éve. Meg hogy otthon laknak a srác anyjánál, és hogy maradt a szakmájában, ami asszem karosszéria lakatos. Eléggé ledöbbentem ezeken, mert ez a srác többre volt hivatott. Régen egy ideig nagyon jó barátok voltunk, és mindig is azt gondoltam, hogy ő ki fog törni a helyi "gettóból". És nem. Sajnálom kicsit, mert úgy tűnik nekem, hogy ő tudja racionalizálni azt, hogy miért az van, ami. Mondhatom úgyis, hogy azt hiszi, hogy ez jó neki. De közben meg engem le akart beszélni az elköltözésről, meg azt akarta bemagyarázni nekem, hogy egy erős férfire lenne szükségem, aki tudna irányítani. Nem akartam neki azt mondani, hogy ANYÁD, mert ismerem, de ha nem vagyok épp lázas és fájós, akkor kiosztottam volna. Így csak mosolyogtam, és annyit mondtam, hogy engem nem olyan könnyű irányítani. Fura egy beszélgetés volt, akár egy idegen is lehetett volna ennyi erővel.
Na, megyek vissza fetrengeni, meg cataflamon élni...nekem ennyi jár, nem az erős férfikéz.
