Valakivel beszélgettem a blogolásról pár napja. Végül elárultam, hogy nekem is van ilyenem, de nem voltam hajlandó megadni az elérhetőségét. Erre ő kérdezte, hogy akkor minek írom. Elgondolkoztam, jó kérdés. Sokszor érzem azt, hogy az volt az igazi, amikor még kamaszkoromban fogtam egy erre a célra elkülönített füzetet és írtam. Magamnak. Aztán volt, hogy azt is elolvasta olyan, akinek nem kellett volna, mert már akkor se voltam az a fajta, aki rejtegeti a gondolatait. Kb. mindig azt írom le ide is, amit elmondok másoknak is. Akkor miért jó? Mert írni jó. Mégha tökéletesen jelentéktelen dolgokról is van szó, amik mások számára aztán tényleg nem jelentenek semmit, akkor is szeretem leírni. Valami olyan lehet ez, hogy ha le is írom, akkor nem tudom sem elfelejteni, sem visszavonni, így aztán követhetem a saját fejlődésemet (vagy, mostanában inkább visszafejlődésemet). Azokat a régi, kézzel írt naplókat sokszor elővettem régebben, és mindig adtak valamit. Ha mást nem, hát néhány kellemes pillanatot, amikor kinevethettem akkori önmagam. Ennek a naplónak is valami ilyen célja van. Ezt is néha előveszem, csak itt azon is el szoktam mélázni, hogy milyen lehet ezt mondjuk ismeretlenként olvasni. Nem túl érdekes, az biztos. De szeretünk egymás életébe belesni, a lételemünk a kiváncsiság. Én is leskelődöm másoknál, és néha megnyugtató olyat olvasni, ami velem is megtörtént vagy történik éppen. A személyes blogok célja többnyire nem más, mint ez, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, sőt hogy kurva sokan vagyunk hasonló cipőkben. Lehet, hogy egy nap visszatérek a békebeli naplóformához, de addig is ezt megtartom.
Érdekes egy hetem volt nővéremék lakásában. Első körben, rájöttem, hogy a "pasim" nem lesz hajlandó idejönni soha. Nagy nehezen közölte, hogy nem szeret számára idegenek lakásában hekkelni, és utál máshol aludni. Kösz, ezzel aztán megkönnyítette a dolgom, mert én meg a macskák miatt nem tudok lelépni bármikor, hogy ott aludjak. Már emiatt is volt egy harcunk, vagyis én harcoltam, ő meg mondta, hogy nem. Kishíján kidobtuk egymást. Aztán valamelyik nap meg felhívott nővéremék haverja, aki segít a macskákkal, ha én nem vagyok itthon, hogy vigyek citromot a behűtött martinihez.:) Na mondom, szép esténk lesz. Az is volt. Iszogattunk, beszélgettünk. Egy nagyon okos emberről van szó egyébként, akit régen nagyon utáltam, mert ismerkedésnél mindig egy szemétláda, és ha veszed a lapot, akkor nem csesztet többet. De én még 18 évesen nem vettem a lapot, hanem rendszerint megsértődtem, meg vitatkoztam vele. Igazából pár hónapja "békültünk" ki, amikor megbeszéltük, hogy ő se volt túl kedves velem, én meg túlérzékeny voltam. Szóval most jóban vagyunk. Sajnálom őt, mert alkoholista tulajdonképpen. Pedig annyi sokra lenne hivatott, de így nem megy neki persze. Ez van. A közeli barátai sokszor próbáltak beszélni vele, hatni rá, hogy ne csinálja, de semmi, így lassan mindenki feladta, és elfogadták így. Én még próbálok vele beszélni erről, de látom, hogy nem sok értelme van, csak én ilyen hülye vagyok, hogy ha kedvelek valakit, nem hagyom békén a világmegváltó gondolataimmal az életéről. A magamén persze nem tudok segíteni, jellemően szájhős vagyok.
Ezután az este után ugye nem voltam valami friss másnap, pedig a csávónál aludtam, de kb 10-kor elájultam, és legközelebb arra ébredtem fél kettőkor, hogy ő még mindig olvas. Tegnap meg megint összevesztünk valamin, és a faszomnak se volt kedve így átmenni. Mondjuk, kibékültünk tulajdonképpen, de akkor is éreztem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy semmi értelme nem lenne átmenni, mert vagy újabb vita vagy alvás lenne belőle. Tényleg nem tudom, mit csináljak vele. Néha jó, hogy van, de ha éppen nem jó, akkor nagyon nem. Érdekes, hogy sok pasimmal volt ugyanez az érzésem. Egyik se tartott túl soká. Ez se fog, ha nem történik valami csoda. Csak furcsa módon, nem szeretém őt elengedni. Vagyis mindig amikor már annyira kiakaszt, akkor eldöntöm, hogy hagyjuk, akkor rendszerint ír egy olyan mailt vagy msn üzenetet, hogy "ne haragudj" vagy hasonlók, és akkor rögtön megbocsátok. Hülye vagyok, asszem.
A munkatársam, akihez majd költözöm szeptemberben, tegnap konkrétan azt mondta, hogy ha beindul a vállalkozásuk, akkor számítanak rám, és majd megyek vele ettől a cégtől.:) Ennek nagyon örülök, mert a mostani helyünk egy rakás szar. Rossz a vezetés (gyakorlatilag nincs), így aztán fejetlenség van állandóan. Nagyon tudnám értékelni, ha olyan munkahelyem lenne, ahova érdemesnek tartom a bejárást, és az aktív melózást. Amúgy már nagyon várom azt a költözést. Szerintem fasza lesz, mert egyre jobban kijövök vele, a cégnél szerintem már pletykálnak rólunk, mert mindig együtt járunk ebédelni, meg cigizni. Múltkor még a porszívót is visszavittem vele, mert nem volt épp semmi tennivalóm, aztán fagyiztunk egyet:) Vicces, de ilyen ez a munkahely. Szóval jó lesz az. És akkor még többet tudok majd besegíteni a cégükbe, mert nála szoktak dolgozni. Meg kell csípnem ezt a helyet magamnak, mert érzem és látom, hogy nagyon is van jövője!
A "torokgyíkom" elmúlt, még a bölcsesség fogamról is lement a gyulladás, szóval végre nyugodtan tudok enni, bár étvágyam annyira nincs mostanában. De azért jó, hogy ha éhes vagyok, akkor mégis.
Megyek...