Most mi a faszt írjak? Hogy minden oké? ja, persze. Legalább az egyetemmel nincs gond, már tudom a vizsgaidőpontokat, meg anyagom is lesz. Amúgy meg...
A pasim fogadott nagymamájának a temetése tegnap volt. Kiborult rajta, hozzáteszem csendben, hogy végre. Hiszen bármennyire is átkozta az öreglányt, azért valaha igenis szerette, és tulajdonképpen a nagymama nem tehetett arról, hogy szenilis lett öregkorára, és ezért hülyeségeket csinált, beszélt, amivel halálra kínozta a hozzá legközelebb állókat. Szóval éppen ideje volt, hogy úgy reagáljon, ahogy egy gyászoló embernek kell. Pont úgy, ahogy én fogok, amikor az alkoholista nagynéném 'beadja a kulcsot'. Ezzel az egésszel egy bajom van, hogy tegnap ezért ivott. És ezt semmilyen körülmények között nem tudom elfogadni. Biztos anyámék miatt reagálok most erre ennyire érzékenyen, de ettől még nem tudom lazábban venni vagy megértőbbnek lenni. Ha szomorú, és ráadásul azt mondja, hogy nem esik jól neki a kocsma, a pia, meg semmi se, akkor ne nekem 'sírjon' a telefonba, és magyarázzon számomra homályos dolgokról, hanem menjen haza,és beszélgessen anyukájával, aki igazán át tudja érezni az egészet. Szóval be kell vallanom, kissé felhúztam magam ezen tegnap, amikor hívott, hogy most jött rá, hogy nincs nagyanyja. Piás volt, én meg egy cseppet sem tudtam vele megértő lenni. Egy ideig türelmesen válaszolgattam, hallgattam, de szépen felhúztam magam a szituáción. Azt azért nem hagytam, hogy annyira felidegesítsem magam, hogy elküldöm valahova, de egy ponton közel voltam hozzá. Ma meg persze írtam neki, hogy ha szeretné, akkor meghallgatom a történeteit, meg az érzéseit a nagymamával kapcsolatban, mert akkor talán megértem, hogy mikről zagyvákt tegnap a telefonban. Én tényleg szívesen meghallgatom, csak NE igyon! Senki se igyon körülöttem, én se igyak, a faszom tele van az ivással! Ez lesz a második dolog, amit abbahagyok egyszer. Pl. most. Megmondom a pasimnak, hogy hagyja abba, és akkor vele tartok. Nekem úgyis jönnek a vizsgák, szakdoga, meg hasonló hülyeségek...most vagy soha, ha nagyon színpadias akarok lenni.:)
Basszus, úgy rákattantam a sportra, hogy legszívesebben minden nap mennék valami edzésre. Pedig mára konkrétan olyan izomlázam lett, hogy alig bírtam kikelni az ágyból, és még most is minden székből való felállás olyan kínszenvedéssel jár, hogy jajgatok meg szisszegek közben, mint az öregasszonyok. Cserébe viszont legalább érzem, hogy élek, bármily szánalmasan hangzik is, hogy ez csak attól van, hogy fáj minden porcikám...:) Könnyű lesz nekem vásárolni karácsonyra. Mármint hogy magamnak, mert nálunk most elég szerény lesz a karácsony, amit nem is bánok. Ja, igen, hogy miért lesz könnyű? Mert fogom magam, bemegyek egy Decathlonba, és veszek sportruházatot, mint nadrág, póló, fürdőruha stb. Így még több kedvem lesz járni, hiszen ha már kiadtam ezekre kb egy 10-est, akkor legalább használjam már őket tisztességgel...:) Mondjuk, kíváncsi leszek, meddig fog tartani ez a nagy szenvedély. Sacc/kb az első megfázásig. Vagy az első 'kurvára nincs kedvem kimozdulni ilyen geci hidegben' napomig. Vagy az első 'miért költök havi hézezret arra, hogy fájjon minden tagom, ha költhetném ruhákra is...' típusú gondolatmenetig. Aztán...ne legyen igazam!:)
(Le se írom, ami az imént az eszembe jutott egy szerencsétlen sorsú barátnőmmel való beszélgetés kapcsán. Az a lényeg, hogy jó lenne neki segíteni, csak nem tudom, hogyan. Meg egyébként is, hogyan is tudnék, ha még magamon se tudok...)
Na, megyek...jajj, ma tanulnom kell:( Még el se kezdtem, de már nincs hozzá kedvem...
