Várakozó álláspontra helyezkedtem. Néhány hét, és irány a kelet, na nem a közel, hanem a magyar. Mert erre rá kellett döbbennem, hogy innen Magyarország tényleg kelet, és nem közép, sajnos.

Hogy mire várok? Jó kérdés. Mikor eljöttem otthonról - idestova már több, mint négy hónapja - akkor kaptam egy ígéretet, ami azonban könnyelműnek bizonyult. A részemről talán nem, de a részéről egyértelműen. És most két dolgot tehetek. Vagy azt, amit tegnap, elérve egy igen masszív mélypontot, majdnem meg is léptem: szakítok. Vagy megvárom, hogy mi lesz, ha hazaérek. Ő gondolkozik, hogy mit vagyis inkább kit akar. Én meg nem tudom, hogy röhögjek-e már az egészen, ami tulajdonképpen túlszárnyal minden szappanopera-sztorit vagy inkább sírjak, pont ugyanezért. Tegnap megírtam a levelet, amiben közöltem, hogy nekem ez most túl sok, tekintve, hogy otthon is gáz van a szüleimmel, és nem tudom egy rossz család súlyán túl, még egy rossz kapcsolatét is cipelni. De mivel éreztem, hogy az összeomlás szélén táncolok, így sejtettem, hogy első felindulásból érzem most olyan nyomorultnak az egészet. Ma is tudom, hogy igazam lett volna, ha elküldöm azt a levelet, viszont annál sokkal kiváncsibb vagyok arra, hogy mi lesz akkor, ha ő engem választ. Ugyanis azt érzem, hogy akkor sem tudok majd a karjaiba omlani, és roppantul érdekel, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy közlöm vele, hogy bocs, de nem minden fehér és fekete nálam se. Aztán ugye ott van a lehetősége, hogy nem mellettem dönt, de akkor úgyis mindegy. Kicsit talán sajnálni fogom, hogy nem én mondam ki a végét, de nem leszek nagyon rosszul, hiszen készültem is erre, és hát mit is mondhatnék...ha neki egy 22 éves fruska kell a boldogsághoz, akkor jobb is, hogy még időben kiderült, és nem fecsérelte az időmet (na jó, ez kicsit sarkított nyilván, hiszen én is kiléphettem volna). De ezeket jólesik leírni, kicsit dühöngeni, hamár sírni nem tudok többet miatta.

Tegnap a csontjaimban éreztem a világvégét, mint írtam nemcsak miatta. Ma meg azt gondolom, hogy bármit túlélek, mert felnőtt vagyok, nem egy kis kamasz, aki még azt hiszi, rosszabb nem jöhet egy szakításnál, meg egy széteső családnál. Én tudom, hogy jöhet, de amíg bírok, addig harcolni fogok. Nem valakiért vagy valaki ellen, hanem csakis magamért, hogy egyben maradjak, mert ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, ha tetszik, ha nem. Ráadásul nyilvánvaló, hogy én generálom a körülöttem zajló eseményeket, mert aki kb rendben van magával, azzal nem történnek ilyen dolgok, szóval azt is tudom, hogy ha én nem változtatok, akkor körülöttem se fog semmi. Csak elindulni baszott nehéz. És ráadásul azt is tudom, hogy mitől vagyok olyan, amilyen. Bárki bármit mond, a családi háttér nagyon sokat számít. Onnan tanul el az ember egy csomó viselkedésmintát, és sokszor észre se veszi, hogy milyen könnyedén alkalmazza azokat is, amiket ő maga is elítél. Nekem ez most esett le igazán. Eddig is tudtam, hogy van ilyen, de nem láttam az egyenes párhuzamot. Tegnap láttam meg, és talán ezért volt életem egyik legszörnyűbb napja a tegnapi. Mert látom, hogy ha nem változom meg, akkor hova fogok jutni. És azzal is kénytelen voltam szembesülni, hogy nem elég ha a közvetlen veszélyforrásokat kerülöm el, amelyekbe anyámék belesétáltak, hanem nekem ennél már sokkal nehezebb dolgom van, sokkal több, ahhoz hogy megszakítsam a láncot, ami szülőről gyerekre "hagyományozódik". Talán ez nem is fog egyedül menni, talán keresek valami segítséget hozzá, mert néha úgy érzem, hogy ez az egész már túlnőtt azon, mint amit még képes vagyok átlátni. Ezenfelül meg jó lenne, ha végre nem akarna mindenki ide-oda ráncigálni, megmondani a frankót. Egy ideig nagyon jól megy a kirekesztésük, de aztán van egy gyenge napom, amikor labilisabb vagyok, és máris hülyeségeket tennék, csak azért mert valaki nagyon határozottan közölte, hogy mi a helyes lépés. Az a tegnapi levél is így született: valaki ordított, hogy miért viselem el, amit velem tesz valaki, és aztán még szóbakerültek a szüleim, kiderültek még dolgok, és egyik pillanatról a másikra megvadultam. Ordítva bőgtek a telefonba, úgy éreztem, hogy most jött el a vége. És utána megszállt egy olyan szomorúság, amilyet az az ember érez, aki már nem akar semmi többet az élettől, minthogy múljon el. És megírtam azt a levelet. Ha néhány éve történik mindez, akkor el is küldtem volna. De tegnap arra gondoltam, hogy ismerem magam annyira, hogy ma, tisztább fejjel, már nem küldeném el. Elraktam, arra gondolva, hogy ha ma is el akarom küldeni, akkor ott lesz. Persze, hogy ma már nem akartam. Nem tudom, hogy megfutamodtam-e vagy tényleg nem akarom, hogy így legyen vége, de nem fogom elküldeni, mert valahogy nem tűnik korrektnek. Sokszáz kilóméter távolságból küldeni egy szakítós levelet...ez nem én vagyok, még akkor se, ha lenne rá jogom és okom is.

Úgyhogy itt tart a történet. Még azt sem tudom megjósolni, hogy mi fog történni egy nap múlva, nem hogy egy hét múlva, de próbálok egyensúlyozni, és aztán meglátjuk, hogy a jó oldalra esem-e végül.

Ui.: Az imént újra elolvastam az elnemküldött levelet, és még mindig úgy gondolom, hogy azt sem bántam volna meg nagyon, ha elküldöm, mert minden szava igaz, és nem dühből, hanem ösztönből jött. Mégsem küldöm el, még nem, mert szeretek egy kiskaput hagyni magamnak, és ezzel nem hagynék, márpedig most szükségem van rá...még.