Várakozó álláspontra helyezkedtem. Néhány hét, és irány a kelet, na nem a közel, hanem a magyar. Mert erre rá kellett döbbennem, hogy innen Magyarország tényleg kelet, és nem közép, sajnos.

Hogy mire várok? Jó kérdés. Mikor eljöttem otthonról - idestova már több, mint négy hónapja - akkor kaptam egy ígéretet, ami azonban könnyelműnek bizonyult. A részemről talán nem, de a részéről egyértelműen. És most két dolgot tehetek. Vagy azt, amit tegnap, elérve egy igen masszív mélypontot, majdnem meg is léptem: szakítok. Vagy megvárom, hogy mi lesz, ha hazaérek. Ő gondolkozik, hogy mit vagyis inkább kit akar. Én meg nem tudom, hogy röhögjek-e már az egészen, ami tulajdonképpen túlszárnyal minden szappanopera-sztorit vagy inkább sírjak, pont ugyanezért. Tegnap megírtam a levelet, amiben közöltem, hogy nekem ez most túl sok, tekintve, hogy otthon is gáz van a szüleimmel, és nem tudom egy rossz család súlyán túl, még egy rossz kapcsolatét is cipelni. De mivel éreztem, hogy az összeomlás szélén táncolok, így sejtettem, hogy első felindulásból érzem most olyan nyomorultnak az egészet. Ma is tudom, hogy igazam lett volna, ha elküldöm azt a levelet, viszont annál sokkal kiváncsibb vagyok arra, hogy mi lesz akkor, ha ő engem választ. Ugyanis azt érzem, hogy akkor sem tudok majd a karjaiba omlani, és roppantul érdekel, hogy mit fog szólni ahhoz, hogy közlöm vele, hogy bocs, de nem minden fehér és fekete nálam se. Aztán ugye ott van a lehetősége, hogy nem mellettem dönt, de akkor úgyis mindegy. Kicsit talán sajnálni fogom, hogy nem én mondam ki a végét, de nem leszek nagyon rosszul, hiszen készültem is erre, és hát mit is mondhatnék...ha neki egy 22 éves fruska kell a boldogsághoz, akkor jobb is, hogy még időben kiderült, és nem fecsérelte az időmet (na jó, ez kicsit sarkított nyilván, hiszen én is kiléphettem volna). De ezeket jólesik leírni, kicsit dühöngeni, hamár sírni nem tudok többet miatta.

Tegnap a csontjaimban éreztem a világvégét, mint írtam nemcsak miatta. Ma meg azt gondolom, hogy bármit túlélek, mert felnőtt vagyok, nem egy kis kamasz, aki még azt hiszi, rosszabb nem jöhet egy szakításnál, meg egy széteső családnál. Én tudom, hogy jöhet, de amíg bírok, addig harcolni fogok. Nem valakiért vagy valaki ellen, hanem csakis magamért, hogy egyben maradjak, mert ennek a történetnek én vagyok a főszereplője, ha tetszik, ha nem. Ráadásul nyilvánvaló, hogy én generálom a körülöttem zajló eseményeket, mert aki kb rendben van magával, azzal nem történnek ilyen dolgok, szóval azt is tudom, hogy ha én nem változtatok, akkor körülöttem se fog semmi. Csak elindulni baszott nehéz. És ráadásul azt is tudom, hogy mitől vagyok olyan, amilyen. Bárki bármit mond, a családi háttér nagyon sokat számít. Onnan tanul el az ember egy csomó viselkedésmintát, és sokszor észre se veszi, hogy milyen könnyedén alkalmazza azokat is, amiket ő maga is elítél. Nekem ez most esett le igazán. Eddig is tudtam, hogy van ilyen, de nem láttam az egyenes párhuzamot. Tegnap láttam meg, és talán ezért volt életem egyik legszörnyűbb napja a tegnapi. Mert látom, hogy ha nem változom meg, akkor hova fogok jutni. És azzal is kénytelen voltam szembesülni, hogy nem elég ha a közvetlen veszélyforrásokat kerülöm el, amelyekbe anyámék belesétáltak, hanem nekem ennél már sokkal nehezebb dolgom van, sokkal több, ahhoz hogy megszakítsam a láncot, ami szülőről gyerekre "hagyományozódik". Talán ez nem is fog egyedül menni, talán keresek valami segítséget hozzá, mert néha úgy érzem, hogy ez az egész már túlnőtt azon, mint amit még képes vagyok átlátni. Ezenfelül meg jó lenne, ha végre nem akarna mindenki ide-oda ráncigálni, megmondani a frankót. Egy ideig nagyon jól megy a kirekesztésük, de aztán van egy gyenge napom, amikor labilisabb vagyok, és máris hülyeségeket tennék, csak azért mert valaki nagyon határozottan közölte, hogy mi a helyes lépés. Az a tegnapi levél is így született: valaki ordított, hogy miért viselem el, amit velem tesz valaki, és aztán még szóbakerültek a szüleim, kiderültek még dolgok, és egyik pillanatról a másikra megvadultam. Ordítva bőgtek a telefonba, úgy éreztem, hogy most jött el a vége. És utána megszállt egy olyan szomorúság, amilyet az az ember érez, aki már nem akar semmi többet az élettől, minthogy múljon el. És megírtam azt a levelet. Ha néhány éve történik mindez, akkor el is küldtem volna. De tegnap arra gondoltam, hogy ismerem magam annyira, hogy ma, tisztább fejjel, már nem küldeném el. Elraktam, arra gondolva, hogy ha ma is el akarom küldeni, akkor ott lesz. Persze, hogy ma már nem akartam. Nem tudom, hogy megfutamodtam-e vagy tényleg nem akarom, hogy így legyen vége, de nem fogom elküldeni, mert valahogy nem tűnik korrektnek. Sokszáz kilóméter távolságból küldeni egy szakítós levelet...ez nem én vagyok, még akkor se, ha lenne rá jogom és okom is.

Úgyhogy itt tart a történet. Még azt sem tudom megjósolni, hogy mi fog történni egy nap múlva, nem hogy egy hét múlva, de próbálok egyensúlyozni, és aztán meglátjuk, hogy a jó oldalra esem-e végül.

Ui.: Az imént újra elolvastam az elnemküldött levelet, és még mindig úgy gondolom, hogy azt sem bántam volna meg nagyon, ha elküldöm, mert minden szava igaz, és nem dühből, hanem ösztönből jött. Mégsem küldöm el, még nem, mert szeretek egy kiskaput hagyni magamnak, és ezzel nem hagynék, márpedig most szükségem van rá...még.

Én örülnék a legjobban, ha most azt mondhatnám, hogy milyen szuper ez a 2009! De nem.

Egy fos. Mindjárt elmegyek fél évre ebből a tetves országból, de a pasimnak előbbrevalóak a "rég nemlátott" barátai, mint én. És mindez úgy, hogy pontosan szombaton mondtam el neki, hogy a faszom, hogy soha nem vagyunk már kettesben, és hogy soha nem lehet azt csinálni, amit én akarok. Most akkor mit csináljak vele? Legszívesebben azt mondanám, hogy kalap-kabát, és majd ha tényleg éretten tud gondolkodni, meg megért engem is, akkor talán lehet valami. De talán már akkor sem. Kiöl belőlem mindenféle érzelmet. Egyetlen rossz szavára is úgy tudok ugrani, mintha a csillagokat hazudta volna le, és aztán szart se kaptam volna. Így nem lehet. Ez neki is rossz, nekem meg elviselhetetlen.

Nem leszek itt fél évig. Áldom az agyam, hogy megragadtam ezt a lehetőséget, mert így elmenekülhetek ebből a helyzetből. Csak hát nem ilyen egyszerű a dolog. Ő a legjobb barátom is, és szentül hiszem, hogy egymásnak lettünk teremtve. Mindig így érzek, amíg össze nem jövünk. Aztán villámgyorsan járom meg az egeket és a legmocskosabb földeket vele. És igazán sosem tudom, hogy hol rontjuk el. Mindig átrágjuk magunkat rajta, és le is vonjuk a következtetéseket, amik akkor helyesnek is tűnnek. És minden kezdődik előlről...

Minden normális ember azt mondaná, hogy hagyjam ezt a fickót. És én is ezt tanácsolnám magamnak, ha nem látnék benne még mindig több perspektívát, mint az összes eddigi pasimban együttvéve. Ráadásul nem arról van szó, hogy nem szeret vagy hogy egy köcsög, akit nem érdeklek igazán, hanem egyszerűen más felfogásunk van egy kapcsolatról. Neki nincs szüksége sok együttlétre, nem zavarja, ha ott vannak a barátai stb. Csak azért nem értem ezt, mert mikor csak barátok voltunk, még akkor is jobban figyelt rám...hogy én hogy szeretnék valamit. Most meg még ő húzza fel magát, ha meg merem kérdezni, hogy talán először nem engem kellett volna-e megkérdeznie, hogy mi legyen, és csak aztán leszervezni mindenfélét. És mindezt úgy, hogy van még összesen néhány napom itthon. Nem, egyszerűen nem értem. Biztos én vagyok hülye, de akkor mi a faszt akar tőlem? Azt mondja, hogy szeret, és hogy mennyire hiányzom neki, de hogy ezt tettekben is kimutassa, az már nem, hát hova is gondolok én?!

Szeretek írásban dühöngeni, de most nem segít. Talán azért, mert nem is dühös vagyok, hanem szomorú. Azt hiszem, hogy szakítanom kellene vele, mert nem vagyok boldog egy picit sem. Ugyanakkor meg tök mindegy az egész, mert 'itt se vagyok már'. Aztán, ha visszajövök, akkor meg úgyis kiderül, hogy felnőtt-e már, vagy ki tudja, talán én leszek sokkal 'leszarósabb'. Vagy egyszerűen összeszedek egy holland vagy 'kitudjamilyen' nemzetiségű figurát, aztán csókolom. 'Soselehetaztattudni', ugye.

Na, pá!

Letépett lábbal lehet, hogy én se lennék boldog a karácsonytól. Így sem vagyok annyira, de azért ven egy sajátos hangulata annak a pár napnak, ami nem is olyan rossz. Csak ahogy múlnak az évek, egyre gyorsabban telik el a karácsony-szilveszeter. Főleg amióta egészen megbarátkoztam ezzel az ünneppel. Régebben sajnos volt egy családtagom, a korábban említetten felül, aki alkoholista volt. Most is az, mert ugye ez nem múlik el, de "tünetmentes" már lassan két éve. Soha nem volt boldogabb karácsonyom, mint az első, amit így pia nélkül töltöttünk. Ráadásul pont úgy jött ki a lépés, hogy karácsony előtt kb. egy hónappal tudtuk rávenni, hogy jelentkezzen egy elvonóra. Eleinte azt mondta, majd karácsony után, mert amellett nem lesz ideje az ünnepi teendőkkel foglalkozni, mi pedig mit is mondhattunk volna, ha nem az igazat: nekünk ez lenne a legszebb karácsonyi ajándék! És másnap addig ültem mellette, míg fel nem hívta A számot.

Nem tagadhatom, hogy félve indultunk neki a karácsonynak akkor. Az ember ünnepekkor különösen ideges tud lenni, főleg, ha nemcsak az ajándékvásárlással kell foglalkoznia. Tartottunk attól, hogy visszaesik, mert körülötte elég sokan pont az ünnepek miatt nyúltak az alkoholhoz újra. Egyre többször történt meg, hogy az AA-ból (anoním alkoholisták) hazatérve mesélte, hogy ma is volt olyan közöttük, aki sok éves "nemivás" után karácsony környkén esett vissza, majd jött az újrakezdést jelképező egynapos éremért...(ők napokban számolják az időt: csak egy nap van, "...csak ma bírjam ki..." aztán másnap ugyanígy).

Szóval tartottunk ettől. Aztán eljött a karácsony, és nem győztünk neki segíteni, hogy nehogy úgy érezze egy pillanatig is, hogy nem vagyunk mellette, hogy kicsúsznak a dolgok az irányítása alól. És ez, meg a feledhetetlen jókedvünk meghozta gyümölcsét. Éreztük, hogy nem jó neki ez így, most még nem, de tudtuk, hogy az nagyon boldoggá teszi, hogy mi mennyire örülünk a változásnak. És tiszta maradt.

Aztán jött a szilveszter, amit természetesen nem töltöttünk otthon. Elkezdtünk rettegni. Hiszen, karácsonykor ott voltunk, mint támasz, most nem leszünk...viszont ott lesz az alkoholista rokonunk (akiről már meséltem), és idegesítő lesz, elviselhetetlen. Nem tudtuk, hogy mi lesz, de arra gondoltunk, hogy ennyi bizalmat meg kell szavazni neki, bármilyen hosszú idő volt is, míg folyamatosan lefelé építgette ezt a bizalmat. Elmentünk, buliztunk, és éjfél lett. Elég nagy jókedvünk kerekedett addigra, és persze felhívtuk, hogy boldog újévet. Kimondatlanul, de mind a ketten arra voltunk igazán kiváncsiak, hogy milyen lesz a hangja, vajon ivott-e. Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor tudatosult, hogy NEM ivott. Mindkettőnket elöntötte a büszkeség, hogy megcsinálta!!! És kiabáltunk a telefonba hihetetlen boldogsággal, hogy mennyire szeretjük, és mennyire büszkék vagyunk rá. és mindez tavaly is így játszódott le...:)

Idén már kevéssé félek bármitől is, de nem csökkent az elhatározásom, hogy végig mellette leszek. Az ördög nem alszik. Jobb, ha mindig féljük a rosszat, és próbálunk tenni ellene, mintha elkezdjük természetesnek venni a jót, és "belekényelmesedünk". Szóval legyünk résen, és ne csak a függő szeretteinket illetően. Egy kapcsolatban ugyanekkora baj, ha hagyjuk hétköznapivá válni. Ezt mindenki tudja, nem fogok "papolni" róla. 

Legyen ma ez a tanulságnak nevezett bármi...nem vagyok az a "hibáibóltanuló" ember, úgyhogy utálom a tanulságokat!:)

Szép hétvégét!

Igen, én vagyok a képen a menekülő kis Blurbz (ez a hivatalos neve). Kivételesen csak a karácsonyi, mikulásos hajtás elől menekülök. Lehetne más elől is, de nem akarok. Éppen itt az ideje, hogy belemélyedjek valamibe, amiben még nem voltam. Most nagyon homályos vagyok, de az adott helyzetben nem mondhatok többet. Pedig szerintem látszik, hogy nagyon szeretnék, de kötve van a kezem...talán pár nap múlva vagy pár hét, karácsonyig minden kiderül. Akkor majd mindent elmesélek, szép sorjában.

Szóval, hogy visszatérjek, a karácsonyi hajtást volt szerencsém megtapasztalni. Paraméterek: "bronz" hétvége, szombat, délután, város, West End City Center...szerintetek noooormális voltam, hogy belementem ebbe??? NEEEEM. Ha lehetett volna, azonnal kifordulok a helyről, de nem a magam kis önző lénye miatt mentem oda, hanem feltett szándékkal, hogy anyukámnak felhajtunk egy szemüveget. Nem hajtottunk. Viszont találtam magamnak egy csodás Armani keretet...még jó, hogy a szememnek még nincs szüksége efféle "mankókra", mert különben nem hagyhatnám ki azt a keretet az életemből!:)

Szóval végül üres kézzel mentünk haza, fáradtan, fejfájósan a tömeg zúgásától...még soha nem esett ennél jobban hazaérni, palacsintát sütni, és dögleni a tv előtt.

Vasárnap pedig bekövetkezett az a rejtélyes változás az életemben, ami most még képlékeny kissé, de bizakodásra ad okot. Na, de ezt egy majd egy másik posztban...

Szép napot!:)

Először is köszönöm a technikai jellegű segítséget, szembesültem már ezzel a lehetőséggel, de be kell vallanom, hogy kezd izgalmassá válni ez a vita, mert egyre inkább próbálok úgy fogalmazni, hogy NE legyen félreérthető, de úgy tűnik, nem nagy sikerrel teszem. Úgyhogy most újabb próba.

Valóban 30 alatt vagyok, de nem hiszem, hogy arra amit írtál csak 30 év körül jön rá az ember. Elárulok egy nagy titkot, nem pasizni megyek ezekre a szórakozóhelyekre, hanem táncolni, a barátaimmal mulatni. Valóban jobb lenne, ha minden hétvégére tudnánk szervezni inkább egy házibulit, de kinek van erre kapacitása, helye, türelme...úgyhogy ilyen szar helyekre járunk, mert eddig egész Budapesten nem találtunk egy használható vendéglátóipari egységet. Egyébként mi a baj a dobozos sörrel? Tényleg jobb a csapolt (márha nem vizezik) vagy az üveges, de az ember (aki szereti a sört) néha ráfanyalodik a dobozosra is...

A harmadik dologra már végképp nem tudok mit reagálni...köszi a tanácsot, én is így ismerkedem, nem tudom, hogy honnan gondoltad, hogy nem. Az az érzésem, hogy erőteljesen be lettem skatulyázva. Én lettem az a lány, aki túl fiatal, túl buta, és túl naív az élethez. És mindehhez még gonosz is, mert írni merészelt valamit a pasik egy csoportjáról, ami kevéssé hízelgő...éljen a szólásszabadság!:)

Egyéb észrevétel?:)

Szép napot!

Na, akkor én most adom fel ezt a meddő vitát, mert úgy látom, hogy minden mondatomra tudsz (és akarsz is) olyat mondani, amivel teljesen kiforgattod a mondanivalómat...

Az egyetlen, amire érdemben válaszolni szeretnék, a bloggal kapcsolatos vitatott kérdés, hogy aszongya "Miért írunk blogot?". Mert jó írni...sosem írtál még magáért az írásért, azért hogy fogalmazz, hogy minél érdekesebben próbáld meg visszaadni, ami épp az eszedbe jut? Persze emellett meg nagyon hasznos, ha leírom, ami foglalkoztat. Gondolkodom közben rajta, átrágom, szétszedem. De nem hiszem, hogy a blognak az lenne a szerepe, hogy belepoffázunk egymás életébe. Nem idegenektől akarom hallani, hogy mit kéne tennem vagy hogyan kéne gondolkoznom...a saját barátaim pont arra vannak, hogy megmondják a véleményüket, aztán még rájuk se biztos, hogy hallgatok.

A blog szerintem arra van, hogy olvassák. Olvassuk egymást, látjuk, hogy nem vagyunk egyedül bizonyos helyzetekkel, ez már önmagában segíthet, hogy a saját problémáinkat könnyebben vegyük. Nem hiszem, hogy bele kellene kötnünk egymásba, csakmert nem értünk egyet a másikkal, mert valószínű mindkettőnk véleményében van igazság. Ráadásul te mindezt úgy tetted, mintha én az emberiség ellen indítottam volna támadást...azért is küldtem több "mosolyt", hogy érezd, nem vagyok ellenség, és nem olyan véresen komoly téma ez, mint amennyire beleélted magad.

Én békés ember vagyok, úgyhogy ezennel meglengetem a fehér zászlót!:)

Nos, örülök, hogy végre valaki reagált valamit, pláne, hogy van is benne igazság, csahogy...

1. A történetek igazak, nem vagyok jó író, csak sztorizom, hogy kiadjam magamból, ami épp foglalkoztat. Természetesen, kissé sarkosítom is őket, mert így tudom legjobban érzékeltetni, hogy mire akarok kilyukadni...

2. Egy szóval sem mondtam, hogy az összes férfi béna fasz. Nem figyeltél eléggé: én azt mondtam, hogy van a férfiaknak (inkább fiúknak) egy olyan csoportja, aki olyan, mint amit kifejtettem. Nem, nem mindig ezek találnak be, ez is az írói szabadság jegyében "lett" eltúlozva.

3. Na, erre végképp nem tudok mit mondani, mert nem, nem gondolom, hogy buzi, hanem azt, hogy barátnője van vagy félénk vagy még nem tudta eldönteni, hogy tényleg akar-e valamit, sőt az is lehet, hogy csak éppen beszélgetni akar, mert unja a saját barátait, otthagyták stb. A legjobb az egészben, hogy nem vagyok egy bunkó állat, ezért szoktam visszamosolyogni, tök mindegy, hogy ki az, és erre szokták a pasik rögtön azt hinni, hogy...ja, és utálom, ha meghívnak, mert tudod, nagyon emancipáltnak érzem magam ehhez.;)

Igazad van, az vagy, amit írsz (itt), de vajon el lehet-e dönteni valakiről, hogy milyen, az alapján, hogy olvastunk tőle néhány sarkosított írást? Ezennel megígérem, hogy megpróbálok kissé realistább lenni, bár abban nincs semmi poén.:) Látod, te sem írtál volna, ha nem lennék ennyire ellenszenves...egyébként erről most két dolgot gondolsz: "Honnan kéne tudnom, hogy sarkosított írások ezek? Miért nem lehet inkább nagyon szimpatikussá tenni magad? ja, akkor végülis mégse igazak a történetek!?" Eltaláltam?

Ui.: Egyébként, ha nagyon szemét lennék, akkor azt írnám, hogy mi a francot foglalkozol egy x-edik csaj összehordott dolgaival? Azt hiszed, hogy majd elgondolkodik rajta vagy netán még tanul is belőle? Álmodozz csak az emberiség magasztos értékeinek megmentéséről...stílusosan mondhatnám, hogy majd kinövöd, de én nem mondok ilyeneket, mert felesleges. Nem hiszem ugyanis, hogy egy vadidegen véleménye sokat nyom a latba. Szerintem ebben egyetérthetünk...:)

Imádok vitatkozni, ez is előrébb viszi a világot, még akkor is, ha nem jutok dűlőre a másikkal. Csakhogy az éremnek mindig két oldala van, sose feledd!;) 

Szép napot!   

Voltatok már úgy vele, hogy nagyon nem akartatok valakivel összejönni. Nemhogy összejönni, még beszélni, még látni se...Velem sokszor megesik, mert ha picit is kedves vagy normális vagyok egy hímneművel, rögtön azt hiszi, hogy sinen vagyunk, mint józsefattila. Tisztelet a kivételnek, persze. Van a fiúknak egy fura csoportja, aki nem tudja helyén értékelni és kezelni embertársai reakcióit, na, róluk beszélek. Általában nem túl szépek, de nem is nagyon csúnyák, nem túl okosak, de nem is segghülyék, meglehetősen átlagosak tehát. Ám az emeberekhez mit sem értenek. Járják a világot, várják a sültgalambot a szájukba, meg egy nőt, akit pont nekik teremtett az ég. Pont úgy várják, mint a sültgalambot: váratlanul és semmit sem cselekedve érte. Azt hiszik, hogy a szerelem olyan, mint a filmeken, jön, lát, győz, és onnantól minden egyszerű lesz. Na, az ilyenek találnak be folyamatosan engem. Azt hiszik, csak mert megengedtem magamnak egy mosolyt, hogy végem van, hogy csak jocóka kell vagy pistike vagy a f...om tudja ki éppen. Én meg már sokszor kivetkőzöm magamból, és akkor jön a képeslapon látható elrettentő arckifejezés, és szalonképesnek nem éppen nevezhető mondat, ami után viszont garantáltan nem b...ogat tovább senki. Max. kicsit megsértődik, mondjuk örök élet+1 napra, de hát kérdem én, nem pont az volt a cél, hogy ne szóljon hozzám?!:)

Ilyen emberekkel való megküzdés után szoktam megfogadni, hogy az életben többet nem leszek kedves senkivel. Aztán önkéntelenül is az leszek, ha találkozom valakivel.

Az lehet a baj, hogy minden a szex körül forog. A reklámok, a filmek, a net, minden, amivel sokat találkozunk nap mint nap. Nem csoda hát, ha mindenki fel van aljva (szép magyarsággal), és csak ezt hajszolja. Egy pasi, ha nem volt még hatszáz nője, akkor balfasznak számít. Ezek után természetes, hogy minden mosolygó lánynál megpróbálkozik. Csak aki meg szeretne szimpla ismeretségeket kötni, annak ez halálosan bosszantó. Pl.: szimpatikus egy srác, nem akarnék tőle semmit, de szívesen elbeszélgetnék vele. Erre ő két szó után már kéri a számom, rosszabb esetben fogdosni akar...hát hol élünk, Svédországban?! Nem, de lassan oda jutunk. Igenis legyen már valami tartása az embereknek, maradjon meg egy ici-pici tisztelet egymás felé! Olyan is volt, hogy egy ilyen kaliberű srác felajánlotta szexuális szolgáltatásait arra az esetre, ha magányosnak érezném magam. Én meg nem tudtam, hogy pofon vágjam vagy pofán röhögjem...végül inkább biztosítottam róla, hogy nem lesz ilyen jellegű problémám (vagy ha igen, 100, hogy nem hozzá megyek). Halál...

Békés hétvégét, és taplópasitlant mindenkinek!

Jó kérdés, hogy mitől rossz egy ember. Vagy, hogy témánál maradjuk, mikor mondjuk valakire, hogy romlott? Van-e jogunk ezt mondani bárkire is? Azt hisszük, hogy igen. Azt gondoljuk, hogy ha mi még semmi egetverő baromságot nem tettünk (vagy csak más az ingerküszöbünk a magunk dolgaival), akkor bátran dobálózhatunk a "Hülye kurva!"-kal meg a "Mekkora faszkalap!"-okkal, mert miénk az erkölcsi győzelem. Csakhogy ez pont olyan erkölcsi győzelem, mint a Szigetváriak hősi halála volt. Lehet, hogy királyak voltak, mert utolsó vérig védték a hazát, de kit érdekel ez, ha azonmód bele is haltak?! Csak úgy lehetsz "jó", ha megfizeted az árát. Hogy hogyan? Úgy, hogy nem élsz! Egyértelmű, mint a szigetiek halála, csak átvitt, nem konkrét: ha jó akarsz maradni, ki kell hagynod az életedből egy csomó izgalmas dolog. Én nem így döntöttem. Sosem tudtam mások hibájából tanulni, így nyűttem a sajátjaimat. És most eljött a kérdés ideje: romlott vagyok-e? NEM. Arra jöttem rá, amit mindig is előszeretettel hirdettem magamról, hogy milyen nyitott vagyok, hogy senkit sem ítélek el csak úgy stb. De igen, mégis elítélek egy csomó embert, akik bukottnak/romlottnak tűnnek egy-két elkövetett baklövésük miatt. Az élet már számos esetben rácáfolt az ilyen, hibás előítéleteimre, mégis beugrok mindig ugyanabba a verembe. Most azonban én lettem az az ember, akit el kell ítélni. Gondolkodtam, hogy akkor most szégyeljem magam vagy szarjak rá? Elsőre, amikor még nem is jutott eszembe, hogy probléma lesz abból, amit teszek, akkor egyáltalán nem is tűnt úgy, hogy gondolkodnom kéne erkölcsi szempontból a történteken. Mondjuk, nem is lett egetverő balhé a dologból, csak azért kezdtem el agyalni a dolgon, mert saját barátaim lepődtek meg a legjobban, hogy milyen fesztelenül kezelek egy olyan kérdést, amivel régebben heteket gyötrődtem volna. Nem másról van szó, mint egy egyéjszakás kalandról. A legjobban az a verzió tetszett, amit legjobb barátnőm vélekedett a viselkedésemről: "...talán most lettél felnőtt...".

És ezzel el is intézem. Tetszik ez a gondolat, hogy az ember akkor lesz felnőtt, ha megtanulja helyén értékelni a dolgokat, és nem túl- vagy alulparázni őket. Úgyhogy ez lesz a hitvallásom ezentúl, részrehajló, de okos...:)

Kívánom, hogy mindenki találja meg a számára legkedvezőbb ars poetica-t, mert így nyugisabb az élet!:)

Manapság "hippi"-ből sokféle van. Egyiptomban járva megismerkedtem egy olyan hippivel, aki nem volt szimpatikus. Pedig a többséget szeretem vagy legalább kedvelem, de ő nem az én műfajom volt. Az stimmelt, hogy semmin sem izgatta magát, meg az is, hogy lényegtelennek tűnt a pénz számára, de hogy még azt is leszarja, hogy hülyének nézem, kiröhögöm, megpróbálom lealázni...ami ugye nem sikerül, mert nem hajlandó magára venni! Udvarolni akar. Azt mondja: "Szép vagy." Én meg erre kiröhögöm és megkérdem, hogy jobb dumája nincs?! Ő meg, hogy félénk, úgyhogy nincsenek bevált csajozós dumái. Én meg persze nem hiszem el. Hogy miért? Mert az a tipikus szép fiú. Magas, széptestű, helyesarcú, vállig érő göndör hajjal és zöld szemmel. Kinek kéne jobb?! Valóban ezt gondolhatja az ember lánya, ha elsőre rápillant. Csakhogy a jószeműeknek az is feltűnik, hogy milyen magabiztos, hogy mennyire tudja magáról, hogy tényleg bárkit megkaphat. És ez már nem hippis, és nem is szimpatikus. Szóval ott tartottunk, hogy próbálkozom a megsértéssel, ő meg csak mosolyog és mondogatja, hogy milyen szép vagyok, hogy egyenesen egy angyal vagyok, selymes a bőrőm stb. Én meg csak állok és mint egy igazi nőnek, megfordul a fejemben, hogy miért is ne?! Pontosan tudom, hogy egy leszek a rengeteg nő közül, akivel lefekszik, de egy idő után nem érdekel, talán pont azért, mert abban különbözöm a többitől, hogy én tudom ennek az egésznek a szerepét az életemben vagyis inkább, hogy nem lesz szerepe...szóval néhány napig hagyom, hogy duruzsoljon, aztán meglátjuk.

Van abban is valami vonzó, ha egy számodra tökéletesen érdektelen ember hajt a kegyeidért. Sosem voltam ilyen érzéketlen típus, többnyire erős érzelmi töltet kellett a testi közelséghez. Most valami egész mást éreztem. Nem is akartam semmit tudni róla, csak a kiváncsiság hajtott előre, meg az izgatóan barna, csókólnivaló bőre, de az nagyon...

Nem csalódtam a kalandban. Megkaptam, amit akartam. Egy olyan embertől, akit nem lehet megbántani, mert egy hülye "hippi"!

Tanulság: bármi történhet közted és egy másik ember között, ha egyszerű az illető, akkor csak erre fogsz emlékezni évek múltán is, nem arra selymes bőrre...mekkora kicseszés!:)

Szép napot!

Ennél durvább sztori még nem esett meg a közvetlen baráti körömben. Nem egyszerűen hihetetlen, hanem rettenetes. És ha észrevettétek, hogy a történeteknek mindig van képi illusztrációja, akkor könnyen kitalálható, hogy valami "buziságról" lesz szó.  Nem, nem vagyok homofób, csak szeretem a szójátékokat!:)

Szóval, van egy roppant kedves barátnőm, hívják őt X-nek, akinek volt egyszer, hol nem volt, egy isteni kapcsolata egy igen fiatal, de értelmes és roppant kedves sráccal. A lány sokév után lett újra boldog a fiú mellett. És most jön az a rész, hogy sokáig éltek, míg meg nem haltak. De nem. Távkapcsolatban leledzettek fél évig, míg végre jött volna a nyár, amit együtt tölthettek volna. A nyár jött, az együttlét nem, mivel a srác egy másik városban vállalt egész nyárra szóló munkát, még hazajárni sem tudott a lányhoz. Kezdetben csak két hónapról volt szó, X azt gondolta, hogy egy ilyen faszán működő kapcsolat túl fogja élni a körülményeket. Lejárt a fiúhoz, hogy legalább késő esténként kicsit együtt lehessenek, és próbált türelmes lenni, ha a fiú a fáradtság miatt hülyén viselkedett. Eljött a nyár vége, a srác egyre hülyébb lett, és X kezdett aggódni. A pasi nem kereste, holmi rossz telefonokkal, meg időhiánnyal, fáradtsággal próbálta leplezni nemtörődömségét. De néha egészen meggyőzően visszahódította barátnőmet, aztán minden kezdődött elölről. A lány már túl volt néhány gyógyszerezést kívánó kiboruláson, és kezdte hinni, hogy véget kell vetnie ennek. Meg is tette. Levélben, mert nem tudta elérni a srácot máshogyan, megírta, hogy elege van. Vége. Mivel arra gyanakodott, hogy a srác drogos lett, még egy icipici kiskaput hagyott neki: ha leszoksz, talán, egyszer, valami még lehet. Semmi válasz.

Tegnapelőtt levelet kapott a fiútól. Az elmúlt három hónap azért volt olyan hullámzó, mert a fiú rájött, hogy meleg. Kikészült, megharcolt magával. És hogy egy nagyot még rugjon barátnőmbe, közölte, hogy nem hajlandó bocsánatot kérni az elmúlt hónapokért, mert nem tehet róla, hogy meleg. És különben is, most jó helyen van végre, jó emberek között és boldog. Akár oda is írhatta volna, hogy az meg a kutyát sem érdekli, hogy veled mi van...

X amikor elolvasta a levelet először elröhögte magát. Aztán sírt. Majd végül egész éjjel sírva nevetett. Azon gondolkodott sokat, hogy miért pont az ő életéből lett szappanopera. És végsősoron, hogy hogyan ismerhetett ennyire félre egy embert...

Epilógus

Semmi bajom a melegekkel. A srácot csak azért ütném meg, mert egy csepp empátiaérzéke sincs. Megkérdezném szívesen, hogy 1. miért kellett a saját szarában jól megmártania egy ártatlan, szerelmes lányt; 2. miért kellett az orra alá dörgölnie, hogy nem fog bocsánatot kérni, mert ő most egy boldog meleg? Nem értem, miért kellett feleslegesen fájdalmat okoznia egy olyan embernek, amit talán valaha tényleg szeretett. Ha meg sohasem szerette, akkor végülis mi és hogyan történt?

Jellemző. Szóval a szakítás egy igen otromba módját láthatjuk itt. Személy szerint  nem tudnám ezt megtenni senkivel, bár még nem is volt igazi "tányérdobálós" kapcsolatom, a megbeszélés híve vagyok, és eddig még mindig sikerült olyanokat bevonzanom, akik szintén így vélekedtek. Ám van olyan, hogy az ember azt hiszi, könnyebb megoldani magánéleti kérdéseket levélben, mert nincsenek kínos beszélgetések, hallgatások, csak egy levél...lássunk egy "megoldást".

Következő volt a szituáció: adott egy lány, aki éppen vívódik kettő fiú között. Az egyik nagyon vonzza, a másikat meg nagyon szereti. Mivel a "nagyon-szereti" srác nem akar tartós kapcsolatot vele, így a lány vigaszt próbál keresni a másiknál. Meg is beszélik, hogy ez mekkora egy jó ötlet, a srác el is határozza, hogy feljön a lányhoz egy másik városból, hogy találkozhassanak, és eltöltsenek néhány kellemes órát egymással. Azonban előző este történik valami. Elsőként a lányhoz igyekvő srác kavar be. Közli, hogy nem tud aznap feljönni, csak másnap, majd az adott estén a másik fiú megkérdi a lányt, hogy nem kellene-e nekik együtt lenniük, mert igazából mégis erre vágyik. A lány meg áll, és azt mondja: "Tudtam, éreztem. Sírjak vagy nevessek?" Aztán inkább nevetett. Eltöltöttek egy csodás estét együtt, nem is igen gondolkodott, hogy mit mondjon majd holnap, a csak miatta érkező másik pasinak, aki így természetesen hoppon marad. Eljött a másnap. A lány felkelt, meghitten reggelizett a fiúval, majd sietősen hazament, hiszen össze kellett még futnia a "vigasztalóval". Találkoznak, a lány hebegve elmondja, hogy mi történt, a srác azt mondja, érezte, hogy lesz valami baj. Szomorú kicsit, és dühös a lányra, mert az nem volt képes írni neki egy üzenetet, hogy ne jöjjön. A lány pedig arra gondol, hogy pontosan egy olyan üzenettől akarta megkímélni, ami ennyire nem kíméletes. Aztán rájön, hogy mégis ezt kellett volna tennie. Kicsit kedvesebb lett volna az üzenet szövege, mint az illusztrációé, de a lényeg ugyanez: "Nem kellessz!" És ez csúnya, akár szemtől szembe, akár levélben mondja az ember...

Na ja, de csak rugdos tovább! Tudjátok, amikor már kezdenek megnyugodni a kedélyek, és már-már azt hiszed, hogy menni fog ez, kicsit döcögősen, kicsit fájdalmasan, de menni...aztán jönnek az újabb lábak, egyre hihetetlenebb oldalakról ütlegelnek. Sosem gondolnád, de még hátulról is, pedig az olyan aljas, hogy még te sem tennéd soha. És akkor ki akarsz szabadulni, és nehéz. De nem lehetetlen! Látod a fényt az alagút végén, és mész felé. Arra kell csak figyelni, hogy ne takarja el senki! Ha ez megvan, akkor már csak haladni kell, kérem, haladni. meg fog jönni a jutalom, nekem például egy izgalmasnak ígérkező nyaralás formájában. Jövőhéten Dahab finomhomokos partján fogok lébecolni. tevegelek, "búvárkodom", napozok, 'sivatagolok' és jó lesz nekem!:)

Senki sem fog rugdosni, bár ki tudja, talán a tevék...

És ha minden jól megy, még van sanszom 'újrakezdeni'.

Nem éppen jól indul ez a hét. Ez talán kiderül a fenti képből is. De azért ennyire nem súlyos a helyzet, csak azért van némi visszaesés boldogság terén. Talán nem is jó szó, hogy visszaesés, mint inkább igazolás a félelmeimre. Van az úgy, hogy úgy szomorítassz el valakit, hogy nem is akarod, és hát időnként sajnos fordítva is megtörténik. És hogy bonyolultabb legyen a történet, még ráadásul te fogtál bele a nagy "valami-nincsen-rendben" típusú beszélgetésbe a pároddal. Aztán a végére mégis te maradsz szomorú...hogy is van ez? Elárulom a titkot. Hiába tudsz valamit belül már nagyon, hiába esik hirtelen annyira jól, hogy kimondhatod, hiába tudod, hogy a másik is ezt érzi...nincs rosszabb, mint amikor a kimondott szó súlya végül rádnehezedik. Velem pont ez történt tegnap. Szépen végigzongoráztam ezeken az érzéseken, aztán magam maradtam velük. Nem mondhatom közel sem, hogy valami véget ért, inkább csak megint valamin változatatni kell, amit néha már biztosnak hittem.

Most csak ülök, nézek, hallgatok, várok.

Ha valaha megint azt érezném, hogy ez milyen egyszerű, üssetek meg!!!

Ez a vérnyúl prototípusa. Kicsit mutáns, kicsit mérges, de a miénk...:)

Piros 'nyuszikánk' dühös. Én is az vagyok. Vannak napok, amikor nem jó nőnek lenni, pl. mint ma. Hogy miért? Hadd ne soroljam...Inkább beszéljünk arról, hogy mi történik azokon a napokon.

Egyrészt tökéletesen kiszámíthatatlanná válok. Ma éppen viszonylag sokszor szerettem volna megölni a kollégáimat. Mérhetetlenül fárasztottak, pedig aztán erre van éppen a legkevésbé szükségem. Nem akarok ma beszélni. Aludni akarok, és nem foglalkozni semmi olyannal, amihez egy fikarcnyit is gondolkodni kell. De nem ez jutott mára.

Másrészt meg...kevés piros nyuszkót nektek!

Na, igen. Tipikus városi eset...per pillanat közelinek érzem a témát, így ezzel kezdem a citromba harapott lány történetét.

Itt 'A' nyúl, egy olyan kisállat, amelyik nem éppen a bátorságáról híres. Lsd.: 'Gyáva, mint a nyúl.' vagy 'Felhúzza a nyúlcipőt.' vagy egyszerűen 'nyúlszívű'. Szóval egy édes entitásként került be a magyar néphagyományba, ám ez csak egy kis megemlékezés volt a nyúl 'nyuszi' oldaláról. Szép óvatosan, csak hogy senki se rettenjen meg oly nagyon, hogy miféle szörnyet engedtünk ki a ketrecéből...bemutatjuk a nyulak egy új, már-már mutáns fajtáját....dobpergés....a vérnyulat! Ő egy nem túl kedves állat. Mondhatni gonosz ikertestvére a nyuszikának (igen, ha tetszik a viccbelinek). Fogunk vele még számos-számtalanszor találkozni, mert olyan élethűen fejez ki érzelmeket, hogy kitűnően demonstrálja, mit tennénk, ha mi is vérnyulak lennénk, nem emberek (tisztelet a kivételnek).

Jelen vérnyulunk a tömegiszonyról kíván értekezni. Természetesen, mint a posztmodern művészet minden manifesztációjában, az interpretációs lehetőségek széles palettájáról válogathatunk jelen képnél is. Érzelmeink, éppeni állapotunk nagyban befolyásolja, hogy a műalkotásban rejtőző értelmezési tartományokból melyeket tesszük magunkévá. Ennyit a tanultakról...:) Tömegiszony. Nekem erről szól a kép. Ha ránézek, magamat látom. Járok-kelek az utcán és pont így érzem magam. Ebben a 'Banyek.'-ben benne van az egész létértelmezési problémakör. Vagyok ugye én. Rettentően utálom, hogy vannak még százan körülöttem. Ideges leszek, hogy nyüzsögnek, járkálnak, vidámak, szomorúak, egyáltalán, hogy léteznek. 'Anyázok' az utcán. Nem vicc...ha szar napom van vagy csak úgy egyszerűen, mert jól esik. Bután néznek rám, pedig tudom, hogy ők is ezt  tennék, ha...na itt több jó válasz lehetséges. Egyrészt, ha lenne vér ott...másrészt, ha olyan parasztok lennének, mint én.:) És itt van a bökkenő, nevezetesen, hogy az ő szemükben én is csak egy idegesítően rohangáló, időnként mosolygó vagy 'anyázó' lény vagyok. Most akkor mi van? Ilyenkor következik a megkövetés. Nem leszek bunkó, nem leszek vulgáris csak úgy bele a világba. Aztán jön az a nap, és...'Anyád!'

Aztán megint kezdhetünk gondolkodni...:)

Tanulság nélküli szép napot!