Ja, otthon: lófaszt nem csináltam tegnap. A macskaszart kipucoltam az alomból, mert az nagyon büdös volt. De azonkívül semmi. Ja, de: mosogattam is, majd okosan újratermeltem az edénymennyiséget. no comment. Kertlocsolás: érdeklődés hiányában, illetve más iránti érdeklődés okán elmaradt. Inkább megnéztem a Tiszta románcot.

Hajnalban megint kidobtam a macskákat a hálóból, ugyanis rajtam (értsd: konkrétan rajtam) verekedtek éppen. Sosem gondoltam volna, hogy ilyet fogom mondani, de nem akarok macskát tartani a leendő lakásomban. Ha kert lesz, ahova ki lehet csapni őket éjszakára, akkor lesz vagy lesznek, ha nem, akkor inkább tartok házipókot (bár attól meg rettegek, de legalább hagy aludni).

A nap híre, hogy valamiért mától megint működik a blog.hu bejelentkezés itt, az irodában is. Nem tudom, miért épp ma vagy eddig miért nem, de kellemes meglepetés volt. Így lesz mivel elütnöm az oly drága időt, amit nem az ismerőseimmel való dumálással töltök.

A "pasim" megkerült. Ennyit írt: "már megint paranoid vagy baszki.". Ja, és aminek nagyon örültem, hogy kaptam tőle pszichológus elérhetőségeket! Úgyhogy jövőhéten, ha már lesz fizum, akkor felhívom valamelyiket. A pasiról meg annyit, hogy szerintem jogosan gondolhattam, hogy valami nem oké, hiszen egyszerűen fogta magát, és nem válaszolt semmilyen megkeresésemre. Vagy tényleg annyira paranoiás lennék, csak már észre se veszem?!:) Na, ezért is kell a doki, mert ez sem másból táplálkozik, mint az önbizalomhiányomból.

Ma találkozom egy kedves, régi barátnőmmel. Ennek azért van hírértéke, mert ő eléggé más pályát futott be mostanra, mint én. Egyrészt ő már lediplomázott, másrészt menyasszony, és roppant boldog. Minden más különbség az életünkben pedig ebből a kettőből fakad. Bár, a melója nem jobb, mint az enyém. Még talán többet se keres vele. Viszont az, hogy tényleg boldog párkapcsolatban él már nem is tudom, kb 4 vagy 5 éve is, az nagyon eltávolított minket. Nemcsak azért, mert kevesebbet kerestük egymást, amikor összejött a pasijával, hanem mert neki szinte hihetetlen, hogy vannak körülötte még olyan, vele egykorú csajok, akiknek nemhogy komoly kapcsolatuk nincs, de gyakorlatilag esélyük se rá a közeljövőben. Egyszer, az egyik viharos kapcsolatom akkori állásának taglalása után nevetve közölte, hogy azért is szeret velem találkozni, mert én visszaidézem benne a bolond ifjúkorának legzűrösebb ügyeit. Akkor én is nevettem, de valójában arra gondoltam, hogy milyen könnyű az ő pozíciójából viccesnek találni az én vagy hasonlók zavaros szerelmi életét. Meg arra, hogy miért felejtik el az ilyen lányok azt, mikor még ők szedtek össze válogatott hülyéket, és nyavalyogtak nekem. Ő könnyen mondja, hogy miért vagyok ezzel, meg azzal, vagy hogy miért nem szedek össze egy normális pasit...neki megadatott az, hogy még keresnie se kellett, végig az orra előtt volt. És emiatt ő nyilván azt gondolja, hogy ez csak ilyen könnyen megy, és bárki, aki nem találja meg a "párját" a huszasévei elején, az béna vagy direkt elkerüli, és ő maga tehet róla. Az biztos, hogy nem a megfelelő pasikkal próbálkoztam az elmúlt, hát, három évben. Előtte volt egy olyan pasim, akivel ha ma ismerkednénk meg, akkor talán örökké is tarthatna, viszont ezen kár agyalni, mert ha nem találkozik velem, akkor ma nem lenne az, akivel már érdemes. És, mit tagadjam, sokat tanultam abból én is. Sokáig tartott a kigyógyulás is, főleg neki, de nekem is kellett egy fél év, pedig én szakítottam vele. Mindegy is. A lényeg, hogy sajnos igazat kell adnom ennek a barátnőmnek: aki ennyi idősen még nem találta meg azt, akivel le tudná élni az életét, azzal valami baj van. Azt nem mondom, hogy nincs esélyem rá, de egyre nehezebb lesz, ahogy telnek az évek. És még azt se mondhatom el magamról, hogy húú, de mennyi komoly kapcsolat van a hátam mögött. A fent említett volt az egyetlen igazán komoly, a többiről csak azt hittem...Nem vagyok elkeseredve. Sőt, azt érzem, hogy most kezdek beérni, most kezdődnek a "legszebb" évek, mégha most nem is úgy tűnik. Tele vagyok energiával, mostanában főleg szexuálissal.:) Pörögnek a hormonok, már csak egy férfi kéne, aki ezt megfogja, és megadja a lehetőséget, hogy felnőtt legyek, hogy szerelmes legyek, hogy gyereket szüljek stb. Bár, ez a szerelem, ez nálam egy nehéz kérdés. Nem tudom, hogy voltam-e valaha igazán mélyen szerelmes. Honnan kezdődik a szerelem és meddig tart? És van-e olyan, hogy valaki nem úgy éli meg, mint mások? Ha igen, akkor én azok közé tartozom. Túl racionális vagyok ahhoz a klasszikus szerelemérzésnek nevezett dologhoz. Vagy talán letiltom az érzést. Vagy képtelen vagyok rá. Végül is, magamat sem szeretem, akkor ugye hogy tudnék mást...bár ez is egy akkora közhely szerintem. Minél többet gondolkodom ezen, annál zavarosabb a kép, úgyhogy inkább feladom.
 

Megyek enni, az legalább egyszerű.

Poénkodtam itt azzal, hogy a "pasim" eltűnésének oka, hogy valójában kirakott, csak ezt elfelejtette közölni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy ez a színtiszta valóság. Megérteném. Ugyanígy függött a levegőben az is, hogy én hagyjam ott. Egy dolog zavar, hogy felnőtt emberek ezt közlik a másikkal. Semmi sem idegesít jobban, mint a tisztázatlan helyzetek. Nyilván egy idő után így is tisztává válik, hogy mi a helyzet, de hogy ennek ezt a módját választotta, az szerintem nem vall rá. Főleg, hogy  ha jól emlékszem, el is mondtam neki, hogy bármi legyen is, beszéljen róla, hogy értsem. Azt meg nem tudom most megmondani, hogy sajnálom-e, hogy ennyi volt. Ha tényleg egyszerűen nem keres többet, akkor nincs mit sajnálnom, akkor csalódnom kell benne, és azzal a lendülettel felejtem el. Ha nem, akkor talán kicsit rossz lesz. Hogy miért, az más kérdés.

Munkahely: nincs annál kimerítőbb dolog, mint amikor egész nap csak lógatod a lábad, és próbálsz úgy csinálni, mintha valamivel kurvára foglalkoznál...

Otthon: macskaszar takarítás, mosogatás és locsolás (persze az egész kurva kertet) --» szép az élet, tadamtadam...

Jobb estét!

A "pasim" eltűnt. valószínűnek tartom, hogy lekoccolt vidékre, de nem értem, hogy ezt miért nem lehet velem közölni. Bár, azon se lepődnék meg, ha egyszerűen kidobott volna, csak elfelejtett szólni róla...:) Sosem fogom őt érteni, és talán már nem is akarom. Jobb is, hogy elment egy időre, most nem vagyok toleráns hangulatomban.

Amúgy mostanáig melóztam az új cégnek. nem sokat, csak kb másfél órát. A munkatársam mondta is, hogy sokkal tartoznak nekem. Kiváncsi leszek, hogy milyen formában szeretnék honorálni a tevékenységemet. Jó lenne, ha pénz lenne, de gyanítom, hogy most erre nem jut. Mondjuk, adhatna kedvezményt a szobára, amit bérelni fogok tőle:) Főleg, hogy a drága BKV-tól kaptam egy 25 ezres számlát...fél éve elkaptak, de én már nem is emlékeztem rá. Hát most emlékeztettek.

Nah, olvasok kicsit, aztán alvás. Remélem a macska nem hoz megint ajándékot éjszaka:)

Mikor azt mondod, hogy messziről jöttél,

mikor azt mondod, hogy fáj, mondd, mire is gondolosz pontosan,

tudom a fájdalomnak tépett arca van, azt nézzük unos-untalan

mindannyian.

Mikor azt látod, hogy nem figyelnek rád,

csak a saját orrod látod, ha folyton magadat keresed másokon

valaki elidőzik azon a tépett arcodon,

megbánja később még nagyon.

Ne hidd, hogy ennyivel megúszod, ne hidd, hogy nem sokáig húzod...

Mikor elhitted, hogy szerencsétlen vagy,

mikor elhitted, hogy véged van, mondd miért nem álltál ellen semminek,

azt hitted rosszabb nem jöhet, pedig még könnyű volt neked,

legalább is ennél könnyebb...

Na. ez az. kicsit nehéz volt leírni ennyi unikum után, de neh.

Faszomat, egy fröccsikét, ha má' itt vagyok!

Ki mondja, hogy a Hiperkarma szövegek értelmetlenek? Elsőre én is azt mondtam, aztán minél többet hallgattam, annál többet mondta. Persze, ez azért is lehet, mert mindenben szeretnénk értelmet találni, amit megkedvelünk. Meg mindenkiben:) De az ő szövegeikben könnyebb, mint egyes emberekben. Pl. az amondo egyértelműen két emberről szól, akiket ismerek, de mégse, mert mindig képesek olyan meglepetéseket okozni, hogy eldobom az agyam. Kik ők? Persze, hogy pasik. És mindkettőjüket jól jellemzi a secperc című szám, majd egyszer megírom a szövegét, mert roppant találó, de most megjött az ivócimborám:)

Valakivel beszélgettem a blogolásról pár napja. Végül elárultam, hogy nekem is van ilyenem, de nem voltam hajlandó megadni az elérhetőségét. Erre ő kérdezte, hogy akkor minek írom. Elgondolkoztam, jó kérdés. Sokszor érzem azt, hogy az volt az igazi, amikor még kamaszkoromban fogtam egy erre a célra elkülönített füzetet és írtam. Magamnak. Aztán volt, hogy azt is elolvasta olyan, akinek nem kellett volna, mert már akkor se voltam az a fajta, aki rejtegeti a gondolatait. Kb. mindig azt írom le ide is, amit elmondok másoknak is. Akkor miért jó? Mert írni jó. Mégha tökéletesen jelentéktelen dolgokról is van szó, amik mások számára aztán tényleg nem jelentenek semmit, akkor is szeretem leírni. Valami olyan lehet ez, hogy ha le is írom, akkor nem tudom sem elfelejteni, sem visszavonni, így aztán követhetem a saját fejlődésemet (vagy, mostanában inkább visszafejlődésemet). Azokat a régi, kézzel írt naplókat sokszor elővettem régebben, és mindig adtak valamit. Ha mást nem, hát néhány kellemes pillanatot, amikor kinevethettem akkori önmagam. Ennek a naplónak is valami ilyen célja van. Ezt is néha előveszem, csak itt azon is el szoktam mélázni, hogy milyen lehet ezt mondjuk ismeretlenként olvasni. Nem túl érdekes, az biztos. De szeretünk egymás életébe belesni, a lételemünk a kiváncsiság. Én is leskelődöm másoknál, és néha megnyugtató olyat olvasni, ami velem is megtörtént vagy történik éppen. A személyes blogok célja többnyire nem más, mint ez, hogy tudjuk, hogy nem vagyunk egyedül, sőt hogy kurva sokan vagyunk hasonló cipőkben. Lehet, hogy egy nap visszatérek a békebeli naplóformához, de addig is ezt megtartom.

Érdekes egy hetem volt nővéremék lakásában. Első körben, rájöttem, hogy a "pasim" nem lesz hajlandó idejönni soha. Nagy nehezen közölte, hogy nem szeret számára idegenek lakásában hekkelni, és utál máshol aludni. Kösz, ezzel aztán megkönnyítette a dolgom, mert én meg a macskák miatt nem tudok lelépni bármikor, hogy ott aludjak. Már emiatt is volt egy harcunk, vagyis én harcoltam, ő meg mondta, hogy nem. Kishíján kidobtuk egymást. Aztán valamelyik nap meg felhívott nővéremék haverja, aki segít a macskákkal, ha én nem vagyok itthon, hogy vigyek citromot a behűtött martinihez.:) Na mondom, szép esténk lesz. Az is volt. Iszogattunk, beszélgettünk. Egy nagyon okos emberről van szó egyébként, akit régen nagyon utáltam, mert ismerkedésnél mindig egy szemétláda, és ha veszed a lapot, akkor nem csesztet többet. De én még 18 évesen nem vettem a lapot, hanem rendszerint megsértődtem, meg vitatkoztam vele. Igazából pár hónapja "békültünk" ki, amikor megbeszéltük, hogy ő se volt túl kedves velem, én meg túlérzékeny voltam. Szóval most jóban vagyunk. Sajnálom őt, mert alkoholista tulajdonképpen. Pedig annyi sokra lenne hivatott, de így nem megy neki persze. Ez van. A közeli barátai sokszor próbáltak beszélni vele, hatni rá, hogy ne csinálja, de semmi, így lassan mindenki feladta, és elfogadták így. Én még próbálok vele beszélni erről, de látom, hogy nem sok értelme van, csak én ilyen hülye vagyok, hogy ha kedvelek valakit, nem hagyom békén a világmegváltó gondolataimmal az életéről. A magamén persze nem tudok segíteni, jellemően szájhős vagyok.

Ezután az este után ugye nem voltam valami friss másnap, pedig a csávónál aludtam, de kb 10-kor elájultam, és legközelebb arra ébredtem fél kettőkor, hogy ő még mindig olvas. Tegnap meg megint összevesztünk valamin, és a faszomnak se volt kedve így átmenni. Mondjuk, kibékültünk tulajdonképpen, de akkor is éreztem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy semmi értelme nem lenne átmenni, mert vagy újabb vita vagy alvás lenne belőle. Tényleg nem tudom, mit csináljak vele. Néha jó, hogy van, de ha éppen nem jó, akkor nagyon nem. Érdekes, hogy sok pasimmal volt ugyanez az érzésem. Egyik se tartott túl soká. Ez se fog, ha nem történik valami csoda. Csak furcsa módon, nem szeretém őt elengedni. Vagyis mindig amikor már annyira kiakaszt, akkor eldöntöm, hogy hagyjuk, akkor rendszerint ír egy olyan mailt vagy msn üzenetet, hogy "ne haragudj" vagy hasonlók, és akkor rögtön megbocsátok. Hülye vagyok, asszem.

A munkatársam, akihez majd költözöm szeptemberben, tegnap konkrétan azt mondta, hogy ha beindul a vállalkozásuk, akkor számítanak rám, és majd megyek vele ettől a cégtől.:) Ennek nagyon örülök, mert a mostani helyünk egy rakás szar. Rossz a vezetés (gyakorlatilag nincs), így aztán fejetlenség van állandóan. Nagyon tudnám értékelni, ha olyan munkahelyem lenne, ahova érdemesnek tartom a bejárást, és az aktív melózást. Amúgy már nagyon várom azt a költözést. Szerintem fasza lesz, mert egyre jobban kijövök vele, a cégnél szerintem már pletykálnak rólunk, mert mindig együtt járunk ebédelni, meg cigizni. Múltkor még a porszívót is visszavittem vele, mert nem volt épp semmi tennivalóm, aztán fagyiztunk egyet:) Vicces, de ilyen ez a munkahely. Szóval jó lesz az. És akkor még többet tudok majd besegíteni a cégükbe, mert nála szoktak dolgozni. Meg kell csípnem ezt a helyet magamnak, mert érzem és látom, hogy nagyon is van jövője!

A "torokgyíkom" elmúlt, még a bölcsesség fogamról is lement a gyulladás, szóval végre nyugodtan tudok enni, bár étvágyam annyira nincs mostanában. De azért jó, hogy ha éhes vagyok, akkor mégis.

Megyek...

Nem annyira jött be ez a hétvége, mint ahogy vártam. Eddig azt gondoltam, hogy az egyik beteg fogam miatt fáj annyira a torkom, hogy alig vagyok képes nyelni. Aztán tegnapra már olyan szarul voltam, hogy végül vidékről hazafelé beugrottam egy ügyeletre. Ott közölték, hogy nem, nem a fogam csinálja, hanem tüszős mandulagyulladásom van, még hozzá elég ronda. Mondom, az nem csoda, mert kibaszottul fáj is. A probléma csak az volt, hogy ők aznapra már elosztogatták a receptjeiket, és hiába visz mindent az én torkom ocsmány kinézetben, ők nem tudnak rá gyógyszert adni. Ja, pláne úgy, hogy lázam se volt még...hiába közöltem velük, hogy nálam az már nagyon nagy para, ha belázasodom, ők annyit bírtak mondani, hogy van kórházi ügyelet, ott írnak receptet is, menjek oda, ha felmegy a lázam. Mondom, kösz.

Enni, meg inni azt nem tudtam ugyan már vagy egy napja, annyira fájt, de hős akartam lenni, inkább hazajöttem szenvedni. Aztán estére megjött a láz is. De akkor már nem tudtunk elindulni az ügyeletre, mert én ugye kész voltam, és a sofőr jelöltem is, csak ő mástól. Úgyhogy átszenvedtem magam az éjszakán, és reggel irány az ügyelet. Kaptam is gyógyszereket, de a lényeg a cataflam, mert az segített hozzá, hogy újra némi táplálékot tudjak magamhoz venni, így másfél nap után. Szóval asszem túlélem ezt is, de tegnap még hisztirohamot is kaptam, amikor anyámmal közöltem, hogy lázas vagyok, ügyeletre kéne holnap menni, erre ő, áhh, nem olyan vészes az, ki fogod heverni...konkrétan bőgni kezdtem. Gondolom a többnapos fájdalom és a láz kicsit megviselték az idegeim.

Amúgy persze jó volt vidéken. Első este nagy ivászat volt, és másnapra bedurrant a torkom, szóval onnantól kicsit vegetálós állapotba kerültem. Ha volt épp valami fasza gyógyszerem, akkor jobb volt, ha nem vagy már nem használt, akkor végem volt, mint a botnak. Második este egy balatoni nyaralóban aludtunk, vagyis páran sátorban, mert kicsi volt a présház, és hát ott konkrétan fél kettőig birkóztam a fájdalommal, majd feladtam, és elmentem aludni. Mondjuk, olyan jól így se jártam, mert aztán egy srác került mellém hajnalban, aki ordítva horkolt a fülembe, és folyamatosan rám akarta rakni mindenféle végtagjait, főleg a lábát, ami geci nehéz volt. Én küzdöttem akkor már vele is, nemcsak a fájdalmammal, de ő nehezebb eset volt, semmilyen kínzásomra nem ébredt fel, így egy idő után kénytelen voltam elfogadni a lábszárát az enyémen, aminek kétrendbeli lábszárbénulás lett a vége, persze nálam.

Szóval vidám egy hétvégém volt, van. Ráadásul, ha még csak az lenne, hogy fáj, leszarom, van fájdalomcsillapító, meg mostmár rendes gyógyszer is, de a másik baj, hogy fertőző ez a szar, ami nem szimpatikus, ugyanis vasárnap végre láthattam volna a pasim (igen, mostmár asszem idáig eljutottunk, hogy így nevezhetem). Nem találkoztunk már kb másfél hete, és igen kellemes meglepetés volt, hogy egyszercsak felhívott. Biztos én vagyok már nagyon szkeptikus, hogy azt gondoltam, hogy valamikor megunja, hogy velem mindig mindent meg kell beszélni, és hogy úgy egyáltalán, nem vagyok könnyű eset, pláne nem mostanában. De ő valamiért kitartó, és igazából én is. Erre azt hiszem, egyikünk se számított a másiktól, magunktól meg pláne nem. Szóval megtartom.:)

Holnap költözöm tesómékhoz három hétre. Annyira nincs most kedvem, mert mindig figyelni kell majd a macskákra, hogy nekik hogy szép a világ. És addig ugye nem vagyok szabad. De mindegy, ez már félig elköltözés, és utána jöhet az igazi. Épp tegnap futottam össze véletlenül az egyik általános iskolai osztálytársammal a gyógszertárban, és hazahozott kocsival. Közben kiderült, hogy van egy nála 5 évvel idősebb nője, annak meg egy hét éves gyereke, és együtt élnek már öt éve. Meg hogy otthon laknak a srác anyjánál, és hogy maradt a szakmájában, ami asszem karosszéria lakatos. Eléggé ledöbbentem ezeken, mert ez a srác többre volt hivatott. Régen egy ideig nagyon jó barátok voltunk, és mindig is azt gondoltam, hogy ő ki fog törni a helyi "gettóból". És nem. Sajnálom kicsit, mert úgy tűnik nekem, hogy ő tudja racionalizálni azt, hogy miért az van, ami. Mondhatom úgyis, hogy azt hiszi, hogy ez jó neki. De közben meg engem le akart beszélni az elköltözésről, meg azt akarta bemagyarázni nekem, hogy egy erős férfire lenne szükségem, aki tudna irányítani. Nem akartam neki azt mondani, hogy ANYÁD, mert ismerem, de ha nem vagyok épp lázas és fájós, akkor kiosztottam volna. Így csak mosolyogtam, és annyit mondtam, hogy engem nem olyan könnyű irányítani. Fura egy beszélgetés volt, akár egy idegen is lehetett volna ennyi erővel.

Na, megyek vissza fetrengeni, meg cataflamon élni...nekem ennyi jár, nem az erős férfikéz.  

Ha kedves, akkor nagyon kedves. Ismerős ez a szituáció. Kár, hogy nem szokott jó vége lenni az ilyesminek. Pedig bírnám. De most még jó, a többin meg ráérek gondolkodni, ha helyzet lesz.:)

Holnap megint vidék, és balaton is lesz egy nap, meg nyaraló, meg aug 20. Király napoknak nézek elébe.:)

Sziget meg...húúú, de durva volt. Nem is mesélek most róla. Talán soha. Nem csináltam semmi rossz dolgot, de megint őrület volt a köbön. Majd egyszer mégis elmesélem, megér egy posztot.

Szép hosszú hétvégét, nekem az lesz!;)

Bassza meg, bassza meg, bassza meg! Elmondani se tudom, hogy milyen szinten fel lett ma baszva az agyam (igen, ilyen szép magyarsággal). Ha lehetne, most megkínoznám az illetőt, aki úgy viselkedett, mint egy idióta kisgyerek. Persze, sose nyisd ki a szád, sose mondd el, hogy mi a fasz bajod van, sose hallgasd meg, hogy én mit miért csinálok. Nem, te csak dühöngj, és küldj el, és aztán szedj fel valami olyan bigét, aki kellőképpen mazochista, hogy elviselje a faszságaidat. Én nem az a csaj vagyok. Nem vagyok toleráns, ha megaláznak, ha semmibe vesznek és főleg nem, ha meg se hallgatnak, sőt meg se kérdeznek, sőt egy minimál esélyt sem hagynak, hogy én én legyek. Mert nem vagyok olyan, mint amire sokan vágynak, és vannak dolgok, amikben hibázom sokszor, csakhogy én ezt belátom, és próbálok úgy állni mindenkihez, hogy az is hibázhat. Egészen addig, míg látom, hogy belátja. Ha nem látom, akkor miért erőlködjek?!

Szóval bazd meg.

Ja, még annyit, hogy fejtse meg már valaki nekem, hogy mit kommunikálok rosszul a pasik felé, hogy sosem kapok egyértelmű válaszokat semmire sohase...nem...?! Pedig szerintem én tiszta lapokkal játszom. Vagy lehet, hogy ez a baj? Kell a körítés, hogy be lehessen "fogadni"? Mélységesen csalódnék, és nem is érteném, ha így lenne. Persze, valószínűleg erre se fogok választ kapni.

Olyan szintre süllyedtünk hétvégén a "völgyben" (igazából csak taljándörögdön), hogy nem is találok rá szavakat. Nem éppen szalon képes szavak hörgősen ordításán fetrengtünk a földön...no comment. De annyira nagyon élveztem, hogy végre jó fej emberekkel lehettem, és ismerhettem meg, hogy elfelejtettem bűntudatot érezni az ortó viselkedésünk miatt.:) Volt rengeteg fröccs, meg egy kis móka is, de főleg eszement bulizás, és agymenés. Ma rögtön ki is jött a sokadnapos depresszióm, amikor rádöbbentem, hogy idén már nem lesz több ilyen hétvégém...

Mégsem költözöm még a héten. Az a helyzet, hogy jövő hétvégén három hétre a nővéremékhez kell költöznöm, amíg ők nyaralnak, mert van két macskájuk, akiket etetni kell, meg foglalkozni velük. Már most hétvégén is ott kell lennem, mert ugye sziget van, náluk meg az szent dolog, ki kell menni, ott kell lenni, még ha beledöglenek is. Én csak egy napra akartam kimenni, de az is bebukott, mert csak félhavi fizetést kapok.

Amúgy igazából nem tudom, hogy most mi van a bicajossal. Ma gondoltam, bejelentkezem, hogy megjöttem, túléltem stb. Nos, konkrétan egyáltalán nem volt kíváncsi rám. Nem mondhatnám, hogy annyira meglepett ezzel, mert az már lejött, hogy eléggé szeszélyes. Inkább csak azt nem szeretem, hogyha valaki úgy akar lerázni, hogy egyszer csak nem válaszol arra, amit írok. Nem lenne sokkal tisztább, ha közölné, hogy "bocs, hétvégén meggondoltam magam, hagyjuk a dolgot..."?! Vagy csak én vagyok mániákusan megbeszélős típus? Nehéz elfogadnom, hogy minden embernek más és más megoldásai vannak egy ugyanolyan problémára...akkor is az enyém a legjobb:)

Jajj, még egy vicces felfedezést tettem hétvégén...nagy sikert arattam a "mocskos számmal" néhány pasinál. Most persze azt hiszitek, hogy...pedig nem. Egyszerűen csak ortó módon beszéltem velük, mint "K*rnálak." (ez egyébként a bicajostól van) vagy "Úgy belehugyoznék a szádba!" (ez meg egy perverz haveromtól). Természetesen csak vicc volt, de nem azt értem el, amit vártam volna, hogy jól megbotránkoznak majd, hanem pont kedvelni kezdtek emiatt. Mondjuk, tegyük hozzá, hogy mindenki elég kész volt, de csípték ezt furcsa humort...vagy perverz volt az összes. Utóbbi napvilágra kerülésére nem adtam módot. Na mindegy, nem is ez a lényeg, hanem hogy mennyire meglepődtem ezen.  Olyan barátaim vannak, akik maguk nagyon csúnyán beszélnek, de egy bizonyos pont után már nem bírják, ha egy nő kocsisként viselkedik. Pontosabban lehet, hogy röhögnek egyet, de azért közlik, hogy ez sok volt. A legújabb ismerőseim meg erre buknak, vagy legalább is viccesnek találják. Arra jutottam, hogy csak lehet valami a pasik kontra srácok dologban...bár ez is hülyeség, mert pl a bicajos szerintem szintén bírja, ha egy nő ortón beszél. Ja, mert a teóriám az lett volna, hogy a pasik (30 körül) nem annyira szeretik a vulgáris lányokat, a srácok meg igen. De ezt az előbbivel meg is döntöttem...teljesen értelmetlen dolgokon gondolkozom ma, inkább abba is hagyom.

Csácsokicsíracsömböllék!:) (Ez is völgyes szerzemény, amely tartalmazza a megprosztóbb szavakat, amiket hirtelen (két fröccs között) csak találtunk. nem voltunk épek.)

Nah, holnap lelépek vidékre a barátnőmhöz. Már nagyon várom. Valószínűleg jön a címben idézett dalszöveg pontos leképezése, bár előre sosem szokott biztos lenni, hogy melyikünk lesz rosszul a végére, szóval ezt ő is dalolhatná. Úgyhogy az lesz, hogy nagyon berugunk, nagyon megfejtjük a világot, majd másnapra nagyon el is felejtük, és minden kezdődik előlről. Vele ilyen könnyű és jó.:)

Pasitéren épp az van, hogy hajajj, de bonyolult ez az ember. És persze, hogy képtelen vagyok ezt ép ésszel belátni, és továbbállni. Sokat gondolkoztam rajta, hogy miért. Talán mert egyszerűen unalmas egyedül lenni, és jól esik az embernek, ha valakihez odabújhat. Hozzá meg nagyon is lehet, mert olyan típus. Talán még sosem volt olyan pasim, aki ennyit simogatott volna csak úgy, mert kedvel, és nem feltétlenül a szexért. Na, mindegy, azért sok baja van, de most még nem borított ki annyira, hogy elmeneküljek. Meg azért azt is hozzátenném, hogy én se vagyok könnyű eset, szóval kap ő is bűven elviselni valót.

Amúgy jövőhét közepe táján elköltözöm:) ennek a pasim (?) is örül, mert nagyon közel fogunk lakni egymáshoz. nyilván alig leszek otthon, legalább is ő ezt támogatja, de én ki akarom azért élvezni az új lakást, szóval lesznek még harcaink ebből is. nem baj, úgy szép az élet, ha zajlik:)

A hétvége után biztos lesz mondanivalóm, úgyhogy majd írok. Az a baj, hogy a munkahelyemen valamiért nem tudom megnyitni a blog.hu-t, nem tudom, miért, mert csak ezt nem...lehet, hogy a főnök meglátta, hogy ide irogatok munka helyett...:) nyilván ez baromság, de hogy mi lehet?! várom az ötleteket!:)

Tűrhető hétvégét és kevesebb alkoholt, mint amiben nekem részem lesz!;)

Tegnap azért voltam annyira ideges, mert anyámékkal este ültünk le beszélni a problémáikról, meg arról, hogy kb két hét múlva elköltözöm. Kemény beszélgetés volt, majdnem nulla eredménnyel, és közben erőteljes gyomortáji fájdalommal közdöttem, nyilván idegi alapon. Aztán elmentem nővéremmel, meg néhány számomra ismeretlen ismerősével bulizni. Nos, nem volt rossz, de meg kell hogy mondjam, nem nekem valók az ilyen partihelyek. A pasifelhozatalról meg ne is beszéljünk...nem mintha fel akartam volna szedni valakit, de azért kiváncsiságból körülnéztem. Siralmas volt. A pasik vagy látens buzik voltak vagy lúzerek. Biztos volt köztük normális, meg értelmes, de ahogy kinéztek...nem kedvelem ezt a metroszexuális divatot.

Nem akarok semmi komolyat a bicajos sráctól (remélem olvasol), mert én nem bírom ezt a se vele, se nélküle játékot. Ma rossz kedve volt, és fogalmazzunk úgy, hogy nem volt kedves, meg korrekt sem. Nekem ahhoz most kurvára nincs kedvem és türelmem, hogy mások kedvét lessem. A magamét is épp elég nehéz követni, nyilván nem véletlen, hogy orvost keresek. Pedig tegnap este már tök jól ellazultam, nem idegesített semmi, nyugi volt. És erre tessék, neki sikerült kizökkentenie kb fél perc alatt. Szóval asszem marad a szeretethiány pótléka, mégha ez csúnyán hangzik is. Azt gondolom, hogy a részéről is erről van szó, így nem kell emiatt bűntudatot éreznem. Múltkor mindezt el is mondtam neki, szóval azt mondhatom, hogy korrekt vagyok vele. Azt meg döntse el ő, hogy így kellek vagy nem.

Borzasztóan várom, hogy lemenjek a barátnőmhöz vidékre. Annyira hiányzik ilyenkor, amikor mindketten bajban vagyunk, hogy összeüljünk és kipofázzuk a problémákat. Pedig sosem jutunk semmire, de ha megosztjuk egymással, akkor legalább egy estét nyugiban tölthetünk. Aztán másnapra meg többnyire gyártunk magunknak újabb szarságokat...ördögi kör.

Hiányzik a lelki társam, az a baj. Nem tudnék neki most semmit se mondani, mert még haragszom rá, meg azt hiszem, hogy el is tört bennem valamit, de akkor is hiányzik. Ő volt az én dokim mindig, és most egyedül maradtam a gondjaimmal, és 'rámhagyta' még az általa okozott fájdalmat is. Nagyon patetikus vagyok, asszem. De így van, bassza meg.

mi a fasztól vagyok ilyen ideges...?! szétrobbanok mindjárt, bántani akarok, aztán elfutni. gyávának lenni pedig igenis bátorság.

Igazából nagyon nincs kedvem írni. Egy dolgot akarok, elhúzni innen egy kicsit, úgyhogy csötörtökön le is lépek hétvégére. A lényeg, hogy kész vagyok, össze vagyok zavarodva, és körülöttem is mindenki. Még nem szereztem orvost, mert aki ígérte, hogy keres nekem, az lelépett most külföldre, de ha megjön, akkor nyaggatom kicsit, hogy mi lesz már...nem sokáig húzom.

Na, bazz, ha váratlan fordulatokról van szó, akkor én vagyok az abszolút nagymester...az van, hogy mégsem vagyok felnőtt. Inkább egy olyan ember, aki néha képes felelősen viselkedni, néha meg érzi, hogy ha nem tesz meg valamit, akkor örökké az fog a fejében járni, hogy mi lett volna, ha...utóbbit elkerülendő, szinte mindig megteszem azt, amit néha talán nem kéne. Jelen esetben az a konkrét szituáció, hogy a hétvégém felét az úszós-bicajos sráccal töltöttem, és igazán kellemes volt, viszont nem, hogy járnunk kéne. Egyszerűen, mert volt hozzá hasonló pasim, és nem lehetett egy kiegyensúlyozott kapcsolatnak nevezni. Azért tartott egy évig, mert isteni volt a szex, de ha az nem húz vissza folyamatosan, akkor vége lett volna kb két hónap alatt. Mondjuk, ő rettentő jól értett a manipuláláshoz.

Ez a srác nem hiszem, hogy ilyen. Azt hiszem, hogy ő szeretne engem tényleg, bár gondolom, azt még ő sem tudja, hogy komolyan-e. Én viszont tudom, hogy most nem akarok senkit sem komolyan...egész pontosan, nem vagyok abban a lelki állapotban, hogy el tudjam felelősségteljesen dönteni, hogy akarok-e valakivel együtt lenni vagy csak a szeretethiányomat próbálom pótolni. És ez tök szar. Hogy most ezt el kell mondanom neki, és lehet, hogy utálni fog, pedig alapvetően nagyonis kedvelem és vonzódom is hozzá. Az meg a másik, hogy nem azért vonzódom-e hozzá, mert volt az a másik pasim, aki roppant módon hasonlított rá. Baromira nem tudom, hogy mit gondoljak. Idáig sikerült eljutnom 25 éves koromra, bassza meg.

Az az egy, amit biztosan tudok, hogy nem szabad most belemennem egy kapcsolatba, mert elég labilis vagyok, és félő, hogy nagyon megbántanám a másikat, mert úgy változna a viselkedésem, a hozzáállásom, mint a forgószél. És emiatt elveszíteni valakit nagyon nagy faszság lenne. Holnap beszélek is vele, és elmondok neki őszintén mindent. Ha szerencsém van, egy kicsit sejti is a hezitálásomat. Ha meg nem, akkor legalább megtudja, hogy mennyire szar alak vagyok, és kicsit kiábrándul. Bár azt már biztos sejti, hogy nem vagyok egy egyszerű ember.

Megyek úgy csinálni, mintha melóznék...kurvára nincs kedvem. Mindegy.

Szóval, ma megyek gyereket nézni nővérem legjobb barátnőjéhez, aki mellesleg az én és mostmár a nővérem munkatársa is:) Családias a cégünk...

Megnézem eszterkét, megosztom az anyukájával a munkahelyi pletykákat, aztán elmegyek nővérkémmel hozzájuk, ahol macskázni fogok, meg kávézni, aztán este még lenézünk egy Alkoholos filc nevű kávézóba, amit nővéremék ismerősei csinálnak, és állítólag fasza hely (a népek szerint is, nemcsak a tulaj szerint:)). Úgyhogy jó lesz...kis sör, bor, pálinka, aztán kész is a móka.

Holnap meg elvileg palacsinta a menü hosszúlépéssel az úszós-bicajos haveromnál...(sokat iszom már megint, nem jó ez így.)

"Egyszóval", nem bírok a seggemen maradni, nyár van vagy mi a fasz...;)

Tudom, hogy csak magamat kövezhetem meg, hogy felvettem...de valaki verjen agyon, hogy felvettem az iwiwen ezt a dugó-partner kereső fost. Jó, tudom, hogy elvileg párkereső, de itt haljak meg az irodában, a kurva kényelmetlen székemen, ha valaki a pasik közül ott tényleg párt keres. Vagyis oké, hogy párt keres, de MIRE??? Egyértelmű. Kösz, de kösz nem.

Most beszéltem barátnőmmel, vicces dolgok történnek vele. Pl. félig röhögve szexelt az egyik nagyon régi, nagyon kedves barátjával:) Jó neki. Én már kilőttem az ilyen barátokat, mindegyikkel jártam, aztán már nem lehetett többet azt csinálni, nehogy újra bonyodalom stb...jellemző rám ez. Sok a hibám.

A minap pont erről beszélgettem egy exemmel, mármint a szexről, pontosabban a szexről köztünk, ami nagyon is működött. Da sajnos egyikünk sem érezné már helyénvalónak, ha történne valami, ahhoz túl sokat szenvedtünk egymás miatt. Annak örülök nagyon, hogy vele ezt meg lehet beszélni. Szilveszterkor megcsókolt, és egy pillanatra talán vissza is csókoltam, de aztán eltoltam magamtól, bár kétségtelen, hogy volt valami szikra köztünk. Egy koliban aludtunk, és én el is menekültem a saját szobámba gyorsan. Felhívott, hogy menjek át, és beszéljük már meg. Nem mentem, mert mondtam, hogy azért én se vagyok fából, abból nemcsak beszélgetés lenne. Így aztán, röpke másfél órát pofáztunk telefonon, úgy, hogy egy emelet választott el...okos. És roppant büszke voltam magamra, hogy nem engedtem a csábításnak, ő meg hálás volt ezért. Akkor jöttem rá, hogy felnőttem, és végre el tudom nyomni azt az ösztönlényt magamban, aki valaha rendszeresen egyikből a másik fasz(ság)ba sodort. De azért a kurva életbe, hogy nem lehet CSAK ÚGY szexelni senkivel?! Hogy mindig van benne buktató...ha más nem, hát az, hogy nem jó. Az meg éppen elég, ugye. Ezért nem szeretem az egyéjszakás kalandokat, túl nagy bennük a rizikó. Lehet, hogy perverz az illető vagy csak egyszerűen szar az ágyban...bár ez relatív, mert mindenkinek más jön be, ami nekem szar, azt más nagyonis szeretheti. Jártam már így. Valakinek nagyon nagy híre volt, összekeveredtünk (nem ezért, hanem mert amúgyis belezúgtam), és én nem láttam benne semmi extrát. Mondjuk........ezt mégsem írom le, túl sokat elárulna;) És olyan is volt, hogy nem néztem volna ki a srácból túl sokat, mert 19 volt, aztán hűhaa.

Olyan párt akarok egyszer találni, akit annyira kívánok mindig, hogy még egy házibuli egyik mocskos wc-jében is hajlandó legyek vele szexelni:D na, jó, ez nyilván vicc volt, mert elképzelhetetlen, hogy olyan körülmények között hagyjam magam, akkor inkább kirángatnám egy közeli parkba vagy bevágódnánk egy taxiba...asszem, ezt a témát kicsit túlságosan is 'kidolgoztam' ahhoz képest, hogy mostanában erre esélyem sincs.:)

Megyek, megint sok faszságot összehordtam, ez egy ilyen nap lesz, már látom.

Azt tudom ajánlani ma, hogy sose menjetek az Újhegyi uszodába. Lehet, hogy télen jó, de tegnap...Nem volt szabad öltözőszekrény a férfi öltözőben, ez nyilván engem nem érintett, de a haverom már ezen felhúzta magát, és biztos én is azt tettem volna, ha pasi vagyok. Csak hát, nem vagyok túl empatikus. Aztán bementünk, rengeteg ember a kinti "nagy" medencében, ugráló gyerekek, meg fél-felnőttek, a vízben úszkáló szardaraboknak tűnő dolgokkal megspékelve. Roppant bizalomgerjesztő volt, de leküzdöttük a hányingerrel kevert embergyűlöletet és belemásztunk. Két centit sem lehetett megtenni anélkül, hogy ne valami idegen lábhoz, karhoz érjen az ember. Oké, nyugi. Kimentünk, igyunk sört. Sörvásárlás: "Jó napot! Két xy sört kérek szépen." - megkapom - "Elnézést, de ennek a tetjén (dobozos volt) van valami folyadék, kérhetnék egy másikat?" - megkapom. Továbbállva konstatálom, hogy megint olyat adtak, aminek valami azonosíthatatlan, barna folyadék van rákövülve az ivófelületére. Megyek vissza. "Ezer bocsánat, de tudna megint egy másikat adni, mert...", erre a nő bosszankodva "Én feladom ezt a napot...!". És én hülye még elkezdek bocsánatot kérni olyan hangnemben, hogy még egy papucsállatka is értené, hogy nem g*cizni akarok, hogy "Tényleg nagyon sajnálom, de nem tudom, mi az a folyadék rajta, és nem szeretném így meginni, érti?!". Erre már választ sem kaptam, de egy normális sört igen, amit nekem kellett kiválasztani a lehetséges befutók közül, mintha ő nem látná, hogy valami genya van a legtöbb tetején...no comment. Ezután már nagyon nem volt szimpatikus a hely, de próbálkozzunk még. Sörözgettünk nyugodtan, aztán végre be lehetett menni a rendes, fedett úszómedencébe is (mert amúgy hétköznap 14-18-ig nem mehet bele a pórnép). Az nem is lett volna szar, ha a kínaiak el nem foglalják. Félre ne értsetek, semmi bajom a sárgákkal, de azt szűrtem le, hogy gyereket nevelni büdös nekik, ugyanis hagyták a kölykeiket a hivatalos úszómedencében azzal szórakozni, hogy a pályaelválasztó köteleken csüngjenek és ide-oda cikázzanak keresztül a 'felületen', persze mindezt olyan tempóval és sűrűséggel, hogy biztosan akkor legyenek útban, amikor éppen odaérek. Ekkor lett tele a nemlétező tököm, és adtuk fel ezt az úszás-dolgot, maradt a pancsikolás. Haveromnak volt még egy afférja az öltözős pasival, de azt már nem is írom le, legyen elég annyi, hogy nem jöttünk el túl jó szájízzel. Persze, ez szubjektív, hogy kinek mi jön be egy vizes-komplexumnál, talán mi voltunk telhetetlenek, de többet oda nem.

Amúgy, hazafelé még el is tévedtem, plusz amikor cigit akartam venni, akkor döbbentem rá, hogy a pénzemet egy üres cigisdobozban valahol elhagytam (vagy ellopták, de ezt csak halkan, mert tényleg nem tudom). Úgyhogy így még drága is volt ez a remek mulatság.

Ma reggel meg iszonyat fejfájással keltem, amit egy munkatársamtól kunyerált cigi mulasztott el...igazi dohányos lettem. Szomorú, mert éppen tervezem, hogy leszokom, mert drága, és nem tudok rendesen úszni, ha cigizek. Mármint nem közben, hanem úgy általában.

Ja, és kurva álmos vagyok, ami meg attól az egy óra plusztól lehet, amit tegnap végre sikerült ráhúznom a szokásos 5-6 órára. Szóval eljutottam oda, hogy 7 óra alvás már túlalvást eredményez nálam. Lesúlytó.

Ma találkozom nővéremmel, azt jól kibeszélünk mindenkit a g*cibe, mert muszáj. Talán beverek náluk némi bort is, mert náluk csak az van. Annyira mehetnékem van, valamivel el kell nyomni. Táncolni akarok, meg utazgatni legalább az országban...ez így visszaolvasva elég debilül hangzik, de komolyan ez a két vágyam van most. A tánc mondjuk könnyebben megoldható lenne, ha létezne budapesten akár egyetlen használható hely. De nem. Kilóméterhiányom van, talán futnom kéne, hehe.

Csak telne már el ez a sz*jbak*rt nap, azt szeretném, gyűlölöm a pénteket. Mindenki azt várja, meg viva péntek, de mind hülye, hiszen a péntek a legszenvedősebb nap! Csak várod, hogy teljen, és közben elmegy egy napod a hétvégéből is, meg a melóból is. Abszolút konstruktívtalan a hét ezen napja.

Íme, én is most itt írok a semmiről kínomban. Áhh, hagyjuk is. Szép hétvégét, azt csókolom.

Ja, szóval g*ci meleg van, és a melóban ez rossz hír. Hétvégén meg fos, szar hideg, hogy ne tudjak nyugisan strandolni. Ezért aztán kénytelen vagyok ellógni a munkából, hogy legalább egy délután nyaralásom legyen ezen a tetves nyáron:) Na jó, nem is ellógok, csak hamarabb megyek és előbb jövök el. De egyébként is lenne rá jogom, hogy egyszerűen lelépjek, mert az elmúlt napokban (múlt héten is, meg tegnap is) élmunkás voltam, ami a tetemes mennyiségű túlmunkában nyilvánult meg. De legalább nem szar, amit most csinálok, egész kreatív meg hasznos.

Végre sikerül a 40 fokban arra a helyre eljutnom, ahova mindenkit köteleznék elküldeni meló helyett a kánikulában: strand! Még nem száz, csak valószínű, de nagggggyon szeretnék menni. Tök fehér vagyok, és hiányzik a pancsolás, meg az úszás is. A kis lelkemnek tök jót tenne, és fasza program amúgyis. Ráadásul egy szinte elvesztett, de újrafelfedezett ismerősömmel mennék, akivel mostanság bicikli-üzletből kifolyólagosan (áááááá:)) újra felvettem a kapcsolatot, és megkedveltem "megint":)

Amúgy jól vagyok kifejezetten. Élem a kis pasi-mentes életemet, és nem is olyan gyötrő. Főleg, hogy "udvarlók" mindig akadnak. Persze egyikkel se járnék, de jól esik, hogy tetszem még embereknek. Ez ilyen önbizalomnövelő tréning igazából. Bár még csak egyszer kellett közölnöm, hogy 'kösz, de kösz nem...akarlak téged', és akkor is "veszélytelen" volt a dolog, mert a pasi a héten házasodik, de alapvetően nem verek át senkit. Ha kell, akkor másokkal is őszinte leszek, ha úgy fogom érezni, hogy többet akar a játékos flörtölésnél. Meg igazából, közel sem arról van szó, hogy hülyítem őket. Amikor kezd elfajulni a beszélgetés, mindig megállj-t parancsolok, és visszafogom magam. Plusz, ha ilyen párkapcsolati téma van, akkor is igyekszem úgy fogalamzni, hogy kiderüljön, hogy nem velük képzelem mindezt el.

Amúgy kaptam fasza albi ajánlatot vagy ezt már írtam?? Mindegy, paraméterek: lakótárs az egyik jó fej munkatársam lenne, a lakás 63 nm, abban lenne egy szobám, és használhatnék minden közös helységet (nappalit is, ahol plazma tv, meg ilyenek vannak;)), 40 ezer lenne mindennel együtt. Ja, és a baross utcától 10 percre lenne, tehát kurvára belváros! Mire vágyhatnék még??:D Csak most kicsit izgulok, hogy meg ne gondolja magát, mert erről még múlthéten beszéltünk, és azóta semmi. Bár az is igaz, hogy én mondtam, hogy nem sürgős a dolog, mert lehet, hogy csak nyár végén tudnék költözni, úgyhogy lehet, hogy azért nem hozza fel. Majd lassan rákérdezek újra, mert jó lenne tudni, hogy tuti-e, és ha nem, akkor elkezdek keresni. De oda akarok menni, mert ez tökéletesnek tűnik!

Őőőőő, most hirtelen ennyi a történés. Bocs a pongyola fogalmazásért, ami kissé idegesítő lehet eme mai posztban, de manapság eléggé ostoba vagyok, az összes valamire való gondolatom "kiírom" a melóban:)

Ui.: egy szösszenet, amit az a haverom bírt kinyögni bicajszerelés közben, akivel holnap strandra megyek: "mágneseződj bele anyád picsájába, de előbb változzál lófasszá"...és szép napod is legyen!;)

Annyira sok dolog történt, történik most, hogy nehéz elkezdeni.

Amivel talán a lavina elindult, hogy a pasim szakított velem múlt héten. Nem volt nagy meglepetés, de mégis hirtelen volt. Nagyon vicces körülmények között történt ugyanis. Lementem Pécsre, szerdán ki a rockmaratonra, mivel minden haverom ott dolgozott. Az utolsó pillanatban kiderült, hogy játszik egy olyan zenekar, akiket rajta keresztül ismerek (személyesen is), és szeretem is őket, úgyhogy nagy nehezen pont sikerült kiérni rájuk (délután 4-kor voltak ugyanis). Beszélgettem az egyik taggal épp, aki egyszercsak felteszi azt, a mit sem sejtő kérdést, hogy "Tudtad, hogy xy(aki a pasim) szerelmes?". Mondom, sejtve, hogy nem én leszek a válasz, kibe? "Egy xy nevű csajba, nagyon jól megvannak." Köpni, nyelni nem tudtam, de hallgattam, mit tehettem volna. Közben pasi épp írt egy sms-t, hogy ha hazamegyek szóljak, mert beszélnünk kéne. Én meg válaszoltam, hogy "ja, hallom, hogy szerelmes vagy xy-ba. megértettem, elfogadtam. majd jelentkezem." Erre persze rögtön telefon, hogy beszéljünk, de nem tudtunk, mert ott voltak körülöttem a többiek. Küldött egy sms-t, amiben leírta, hogy tényleg nem tud szakítani a csajjal, sajnálja hogy így tudtam meg stb...aztán később még beszéltünk telefonon, amikor is közöltem vele, hogy nem is mint pasiban csalódtam benne, hanem mint legjobb barátomban, és hogy azt gondoltam, hogy én lennék az utolsó, akivel így szórakozni mer. Mondtam én mindent, de kultúráltan és igazságosan. Ő meg hallgatott, én meg letettem, hogy szia. Aztán még vasárnap találkoztunk, de akkor már nem tudtam sokkal többet elmondani, csak azt, hogy nagyon félek, hogy a barátságunk fog rámenni erre az egészre, és hogy nekem idő kell. Ő meg nem tudott semmit mondani. Szerintem fel se fogja, hogy tényleg vége lehet annak a különleges kapcsolatnak köztünk, ami igazából akkor létezett legerőteljesebben, amikor csak barátok voltunk. Vagy lehet, hogy neki nem is jelent annyit...majd kiderül. Most dühös vagyok rá. Nem értem, hogy minek kellett először azt mondania, hogy folytassuk, hogy engem akar, hogy valójában mindig csak belém volt szerelmes, amikor ez nem volt igaz? És néhány napra rá meg hirtelen mégse én kellek. És mennyire lehet valós egy olyan kapcsolat, amiben ő ilyen bizonytalan (és itt a másik csajra gondolok most)? Persze, ha együtt akarnak szenvedni, akkor tegyék, de én nem fogok hozzá asszisztálni. Ha megerősödtem lelkileg, akkor majd megkeresem, de félek, hogy ez már soha nem lesz ugyanaz, mint rég. És így elmondhatom, hogy elvesztettem a másik felem...csak sikerült, pedig nem hittem, hogy történhet olyan, ami veszélyezteti mindezt. Nekem kellett volna kimondanom, hogy vége, akkor mikor megtudtam, hogy van az a másik. De gyáva voltam, erőtlen, ő meg egy fasz, mit is várhattam tőle?!

Pár napig azért meg voltam zuhanva. Aztán most meg, inkább foglalkozom bármi mással. Melózom, annyira nem is szar most, amit csinálok, meg főleg fogok. Kaptam egy nagyon fasza albi ajánlatot is, most csak azon izgulok, hogy nehogy meggondolja magát a srác. Ezenkívül próbálok új barátokat keresni, illetve felvenni a kapcsolatot a régiekkel, akiket elhanyagoltam. Próbálom összekaparni a kis nyomorult életemet. Eljutottam odáig, hogy nem megy mindez egyedül, így most orvost keresek. Remélem valamire jó lesz. De már nem vagyok nagyon rosszul, és ez is haladás. Kicsit hullámzik a hangulatom, de kinek nem.

Hétvégén esküvőre megyek. Nem lesz nagy eresztés, egy kocsmában lesz a "lagzi", se ingyen kaja, se ingyen pia, szóval kicsit vicces, de nővéremék ott lesznek, és egy bizonyos dolog miatt nővéremnek szüksége lesz ott rám.

Megyek, unom az írást.

Hehe, nem véletlen a cím, mert buli az van, csak nem jókedvemből. Igazából már a tököm tele van az ivással, meg a felesleges éjszakázással, de még csinálom, mert mindig kell. Nevetségesen hangzik ez így, de most hogy haza jöttem, folyton mindenki ünnepelni akar, amihez ugye, szép magyar szokás szerint, hozzátartozik az ortó bebaszás (bocs, erre nincs jobb kifejezés). Albán 'hangyára' (ez is egy részeg estéről maradt meg: nem szamár, mert már annyira hülyék vagyunk, mint egy hangya...és miért pont hangya? "mert az a legkisebb..." - hangzott elmés válaszom, azon a távoli estén) isszuk magunkat, és azt hisszük, ez király dolog, meg hogy ez úgy kell. Pedig kell a picsának, elegem van ebből. De ma is iszunk. Úgy volt, hogy jókedvünkből, de valószínűleg a legjobb barátnőmmel most közlik, hogy megválnak tőle a munkahelyén, úgyhogy nem hiszem, hogy vidám esténk lesz. Haza jöttem, és mindenki nyomorog, mindenkinek baja van, és ezalól én se vagyok kivétel, pedig akkor könnyebb lenne. De a buli folytatódik...

A pasim nem tudott dönteni, hogy én vagy más vagy senki vagy mindenki. Erre közöltem, hogy én ezt tovább nem. Megijedt, láttam rajta, hogy nem akar elengedni. Elmagyaráztam neki, hogy mit csinált velem, meg azzal a szerencsétlen másik csajjal az elmúlt időben (mert a másik csaj is tud mindent), ő meg először nézett bután...egész addig, míg azt nem mondtam, hogy képzelje el, hogy én csináltam volna ezt vele...na, akkor végre leesett neki, hogy mi a fasz. Nem győzött egész este bocsánatért könyörögni. És arra is rájött, hogy én kellek neki, és szeretné megpróbálni velem újra, rendesen. Mondtam neki, hogy oké, de nekem idő kell, plussz, én nem akarok már játszadozni, úgyhogy legyen valami komolyabb is, minthogy most megbeszéltük, hogy megpróbáljuk újra. Szó szót követett, végül kitaláltuk, hogy nyár végén összeköltözünk, mert ha akkor nem, akkor sose fog kiderülni, hogy megy-e a dolog (ugyanis több mint kétórányira lakunk egymástól - városon belül - és eddig csak hétvégente találkoztunk, mert nem volt egyszerűen időnk hétközben...ezt meg ugye nem nevezném kapcsolatnak). Erre jutottunk, mégsem vagyok boldog, mert nem tudok hinni neki. Nem tudom elhinni, hogy komolyan gondolja ezt, majd akkor hiszem el, ha már együtt keresünk lakást, de főleg akkor, amikor már be is költöztünk. Eljátszotta a bizalmam, most küzdjön meg érte! Miért én próbálok mindig idomulni hozzá?...hiszen ha magamat feladom, úgyis szar lesz a vége. Akkor inkább játszunk egyenrangú felekként, és legyen vége hamar, derüljön ki, aminek ki kell. Mostantól bármit is csinálok, nem leszek újabb tégla a falban (na, honnan való ez a remek gondolat?:))!

Szóval, most megint várok, mert éppen pécsett vagyok, úgyhogy nem beszélek vele, majd ha hazamentem, akkor megkeresem, és meglátjuk, mennyire volt komoly a részéről a dolog. Addig meg gátlástalan leszek, szórakozom, és azért se fogok csukott szemmel járni. Igazából sok gondomat megoldaná, ha jönne egy viharos szerelem, csak az lenne jó, ha ő lenne az alanya, tárgya vagy mi a fasz. Jajj, de nagyon mocskos a szám, majd elmúlik egyszer ez is.

Ui.: Most kaptam a hírt, hogy barátnőmet valóban kirugták, mert hamarabb jött vissza a csaj, aki helyett felvették. Ez is egy fasza nap.

Mitől vagyok ilyen kib.sztott nyugodt? Nem változozott semmi, mégis elmúlt az a hatalmas fájdalom, és most megint az vagyok, aki voltam: egy racionális, valóban gondolkodó ember. Az érzelmeim mit sem változtak vele vagy a családommal kapcsolatban, mégsem tűnik már világrengetőnek a jövő. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy mindent racionalizálok, így próbálom magam menteni a széteséstől. És már megint bejött!:) Aztán lehetséges, hogy jövőhéten egy idegszanatóriumból írom majd a következő posztot, de most még ez sem tűnik ijesztőnek...még örülnék is a kényszerpihenőnek, meg sok agytompító gyógyszernek...bár akkor már inkább szívok, az is tökéletesen lenyugtat és elkerget minden világmegváltó gondolatot, és - ahogy a füvesek mondják - még természetes is!;) Éljen Hollandia! Már tudom, hogy mitől működik ilyen jól ez az ország...

Hétvégén irány a fű és a kurvák igazi melegágya, Amszterdam. Bevezetem nővéreméket is a tutiba.:) Aztán 1-én "keletnek" vesszük az irányt, és jó időre elhagyom a nyugalom kicsiny országát...hiányozni fog, de így kell lennie. Vannak dolgok, amik elől nem lehet egy életen át menekülni...én sem menekülhetek magam elől többé.

Nem is azért írok most, mert történt valami. Csak úgy, kedvem van.

Fura egy hét volt ez. Hétfőn berugtam egy kedves barátnőmmel, akivel nagyon egymásra találtunk a félév alatt. Kiveséztük a problémáimat, közben rengeteg Pitt sört benyakalva, és vicces volt, hogy meg tudtam győzni arról, hogy a pasim nem is egy faszfej. Sőt, nem is kellett győzködni, csak meséltem róla, a terveiről, a múltunkról, meg arról, hogy mit érzek iránta. Kezdetben, mikor felvázoltam a helyzetet, rögtön kiakadt, hogy én még min gondolkodom azok után, ami történt, történik most is. Aztán csak arra lettem figyelmes, hogy egyszercsak azt mondja, hogy "egészen megkedveltem ezt a pasit", majd még egy kis idő múlva, hogy "megértem, miért tartassz ki mellette". És akkor megint rájöttem, hogy sajnos túl sok minden szól mellette, és valószínű, hogyha engem választana, akkor előbb-utóbb mellette kötnék ki. Ez tulajdonképpen nem baj, csak van egy megérzésem, és az általában be szokott jönni. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy majd hazamegyek, leülünk, és azt fogja mondani, hogy én kellek, senki más. A legvalószínűbb, hogy azt mondja majd, nem tudja még, hogy mi legyen. És akkor én kénytelen leszek felállni, és otthagyni, mint pasit örökre. Mert akkor csak azt tehetem. Ha van döntés, ami nem mellettem szól majd, akkor végre egyértelmű lesz a helyzet. Ha mellettem szól, akkor is, bár akkor meg magammal kell megküzdenem újra. De ha nincs döntés, akkor tipli van, hiszen az már olyan lenne, mintha játszana velem. Csakhogy a legnehezebben a bizonytalanságot bírom, ezért akkor ki kell majd szállnom. Nehéz lesz, de 25 vagyok. Nem játszadozhatok a végtelenségig, mert egyedül maradok, család nélkül a végén.

Ja, szóval most igazából győzködöm magam, hogy valóban ezt tegyem, ha úgy hozza a helyzet. És közben kurvára nem tudom hova tenni, amit iránta érzek. Vajon ez mi? Szerelem? Mély barátság? Birtoklási vágy? Mindez együtt? Vagy egyszerűen a legjobb lehetőség arra, hogy egyszer boldog legyek. Talán azért nem tudom elengedni, mert annyira tökéletes lehetne, és valójában egy álomba vagyok beleesve, ami sosem lesz igaz? És akkor már, ha itt tartunk...mennyire nevezhetem magam érettnek, ha valamit ennyi idő után sem tudok meghatározni (jelen esetben egy érzelmet valaki iránt)?! És ő? Hogy nevezheti magát érettnek, mikor folyton mást akar: egyszer engem, következő héten már nem engem, harmadik héten egy másik lányt vagy csak a szabadságot...aztán minden kezdődik előlről. Én meg állok és nézem, néha úgy, mintha csak egy film lenne. Néha már nem is érzek semmit. Sajnos, most épp érzek. Ha nem éreznék, már hagytam volna, hadd menjen. De vajon nem csak olyankor érzek valamit, ha tényleg érzem a végét? Lehet, hogy ilyenkor egyszerűen megijedek, és azért vágyom vissza? Komolyan nem tudom. A múlthét után egyértelműen azt mondtam, hogy nem, nekem tényleg ő kell. De most megint bizonytalan vagyok, ami viszont jelenthet hárítást is a részemről. Ha lekicsinylem, amit iránta érzek, akkor olyan mintha nem is létezne az az érzelmem. Talán így próbálom elidegeníteni magamtól az egészet. És akkor visszaérkeztünk ugyanoda...:)

Van egy olyan érzésem, hogy soha nem fog ez már kiderülni. Ő majd mond valamit néhány hét múlva, amire én is mondok valamit, vagy csak szimplán felállok, és kilépek a körből. És aztán élünk majd boldogan, vagy együtt vagy külön. Egy biztos, hogy barátok maradunk. Ez nem változhat meg, mert ő a részem, a másik felem tulajdonképpen, így aztán nem hagyhatjuk el egymást. És talán még könnyebb is lenne ez, ha nem lennénk együtt. Mikor öt évig csak barátok voltunk, akkor minden olyan egyszerű volt, és bár mindig is tudtam, hogy sosem találok még egy olyan embert, mint ő, de elég volt a tudat, hogy mindig velem lesz, mint lelki társam. Aztán jöttek az ilyen roppant elmés gondolatok, hogy ha ez van, akkor miért nem vagyunk együtt. Mintha lámpa gyúlt volna az agyunkban. És próbálkoztunk, terveztünk, agyaltunk, hogy mit hogy kéne, hogy mi egy igazi párrá váljunk. Mondanom se kell, hogy semmi se vitt közelebb a megoldáshoz. És attól tartok, hogy már nem is fog. Ahogy mondani szokás, talán ez vonat már elment. De akkor mi visz rá, hogy mégis fussunk utána folyton?! Hol az egyikünk, hol a másikunk kezed el loholni, és aztán rövid időkre úgy is tűnik, hogy sikerül felkapaszkodni...majd végül csak leviszi valamelyikünket a huzat. És mostmár mondhatom, hogy ez megy évek óta. Eleinte csak gondolati síkon kerülgettük egymást. Aztán amikor szabadok voltunk, akkor már életnagyságban is. Igazából mozgalmasabb volt a mi "szerelmi" életünk, mint a kamaszoké. Mindig a "szakítós" levelem első mondata jár az agyamban: ha valamin ennyit kell gondolkozni, akkor valójában nincs is min gondolkozni. És ez sajnos így igaz. Ezért érzem, hogy most valóban a végéhez közeledik a történetünk, és azzal, hogy mindezt leírom, lassan le is zárom magamban. Ha úgy tetszik, pontot teszek a végére, ahogy ennek a mondatnak is.