Hétfő este értem haza Pécsről. Nagyon fáradtan és szomorúan. Egyiket se tudom megmagyarázni, hogy miért. Mondjuk, elindulni se volt kedvem szombaton, kb úgy ültem föl a vonatra, mintha a kivégzésemre mennék. Hát, nem is volt sokkal jobb, mint egy akasztás. Főleg a hétfő nem. Akkor mentem be az egyetemre. De nem is ez volt a legelszomorítóbb. Egy volt pasimnál laktam, egymás mellett aludtunk, és eszembe jutottak a közös ébredések, meg ilyesmik. Az a durva, hogy egy évig voltunk együtt, és mégsem emlékszem, hogy pl milyen volt vele a szex (csak azt tudom, hogy nagyon jó, de konkrétan már nincs meg), viszont a többi dolgára mind emlékszem. Nem is értem, hogy hogy lehet az, hogy az érintését el tudtam felejteni, de olyan lényegtelen dolgokat, mint a reggeli rutinja, az megmaradt, mintha csak tegnap lett volna. És kísérteties volt vele ébredni. Még mindig tudom, hogy miért szerettem, de azt is, hogy elmúlt, és sosem kezdeném újra. De akkor is még mindig megvan köztünk valami bizsergés, amit nehéz megfogalmazni, mert nem tisztán csak szexuális természetű, hanem valami kitörölhetetlen. Egyszer azt mondta nekem, hogy egy kicsit mindig is szerelmes lesz belém, és akkor ezt nem értettem, de most mintha érezném, amit ő. Ez nem olyan "szerelem", ami még reményteli, és élő, hanem csak egy szikra, ami mindig ott fog ólálkodni körülöttünk, de már sosem kap lángra többé.

Ami igazából elszomorított, az az élete. Az, hogy rettentően szeretne egy komoly kapcsolatot, de nem talál hozzá egy olyan lányt, aki megfogná. És már nem fiatal (bár kb 24-nek látszik), 32 éves. Lassan kéne neki egy olyan nő, aki motiválná, hogy induljon el valamerre. Szomorú azt látni, hogy itt van egy jó pasi, aki sokat tud már az életről, és mégsem talál magának senki komolyat.

Aztán még tegnap este, nehogy már egy egészen jó napom legyen, megnéztem a lelkitárs-voltpasim blogját, ahol a családtag-számba menő macskájuk halálhírét olvashattam. Elkezdtem sírni. Nem csak a macska miatt, aki tényleg olyan volt az egész családnak, mintha egy teljes jogú (sőt néha több joggal rendelkező:)) családtag lenne, hanem mert múltkor mesélte, hogy apukája és mostmár anyukája egészsége is erőteljesen romlik. Apukája már évek óta betegeskedik, hol jobb, hol rosszabb az állapota, de anyukájánál hirtelen jelentkeztek a bajok. Nekem azt is nehéz elképzelni, hogy az anyukáját betegnek lássam, mert mindig életvidám, erős nő volt. És most, hogy beteges lett, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet, hogy Mityike meghalt, akit talán ő imádott legjobban a családban. Ahogy ezt végiggondoltam, az is eszembe jutott, hogy milyen rossz lehet ennek a barátomnak abba belegondolni, hogy már a szülei is közelednek a véghez (elég késői gyerek ő, az apukája már elmúlt 70 éves). Hirtelen, ahogy ott ültem a gép előtt és néztem a halálhírt, az elmémbe elemi erővel robbant be a gondolat, hogy ez az első. Az első halott, akit lassan, de sajnos sosem elég lassan követni fognak a többiek is. Felfoghatatlan dolog, hogy a szülők is meghalnak egyszer, és náluk ez a tény már ott bújkál a hétköznapokban. Nehéz lehet.

Hogy valami jót is mondjak, a múlt péntek a legjobbbarátnővel igazán remek volt. Délután még találkoztunk egy másik barátnőjével is, lementünk nővéremék törzshelyére, dumáltunk, teáztunk, kávéztunk, cigiztünk, hangulatos volt. Aztán este összefutottunk egy haverral, aki most jött föl tanulni pestre. Előtte nálunk iszogattunk, ott volt a pasim is, mert onnan sokkal hamarabb bejut a munkahelyére, és mivel reggel hétre ment, így praktikus volt, hogy nálam aludjon. Aztán ő maradt, mi meg elmentünk a haverral találkozni. Igazából elég jól berugtunk, és beszélgettünk mindenféléről. Aztán hozzám jött a srác is, mert nagyon messze lakik, és azt se tudta, hogy kéne hazajutnia hajnalban. Ő a barátnőmmel aludt, én meg mentem a pasimhoz. Nagyon kellemes élmény volt úgy hazamenni, hogy valaki vár a kis ágyikómban, és hozzá lehet bújni. Reggel még néhány csókot is kaptam mindenféle testrészemre (azért nagyon intimekre nem, hiszen ment dolgozni), gondolom, hogy jelezze, nagyon vár haza.:) Nah, hát ezért nem volt kedvem pécsre menni...

Barátnőm amúgy egész jól van. Egy lovardában melózik, már kis tanítványai is vannak, akiket lovagolni tanít, és nagyon élvezi. Csak az a baja, hogy nagyon egyedül van. Nincs semmi pasi kilátásban, és ez azért eléggé el tud venni az alapvető jó hangulatából. Ezt nagyon is meg tudom érteni, mert amikor nincs pasim, sőt kilátásban sincs semmi, akkor eléggé kétségbe tudok esni. Habár, első körben nem amiatt, hogy mi lesz velem, ha nem találom meg az "igazit", hanem a szex hiánya miatt. Tudom, hogy ez vicces, de azt hiszem, hogy kicsit szexfüggő vagyok. Úgy értem, hogy ha nincs kivel, akkor rettentően frusztrát tudok lenni, és néha azt érzem, hogy rá kell ugranom az első tűrhető pasira. Persze, sosem teszem meg, nyúl vagyok az ilyesmihez. De egyébként barátnőmön is azt látom, hogy oké, persze, akar ő egy normális kapcsolatot, de az is dobna a hangulatán, ha legalább szexelni tudna néha valakivel. Bár az tény, hogy a szex (érzelem nélkül) csak illúziója a valódi törődésnek, de ideig óráig akkor is könnyít az emberen. Mondjuk, nem nagyon volt ilyen tökéletesen érzelemmentes szex az életemben, konkrétan csak egy, de az jó volt, nem bántam meg.

Egy cigivel megszakítottam a gondolatmenetem, úgyhogy a többit majd máskor. Vagy soha.

Jah, még arról akartam, hogy milyen volt a hazaérkezés, a pasimmal az együtt töltött nap, ami még sosem volt. Szóval hétfő este megjöttem. Jött ő is, kajáltunk, aztán bedöglöttünk az ágyba a tv elé. Majdnem elaludt. Már kicsit kezdtem magam felhúzni, hogy milyen az, hogy megjövök és semmi ruhaletépés, sőt utalás se rá, amikor valahogy megébredt. Aztán igazából másnap fura egy reggelünk volt, mert én gondoltam, nem sietünk sehova, bújjunk össze megint, de ő közölte, hogy előbb vásároljunk be kaját, aztán majd délután lesz időnk mindenre. Én erre roppantul sértve éreztem magam, mert mi az hogy visszautasít. Annyira felidegesítettem magam, hogy a végén gyakorlatilag sírva közöltem vele, hogy ha már hónap után sem vonzódik hozzám eléggé, akkor mi lesz később...erre persze mondta, hogy egyáltalán nem erről van szó, hogy gondolhatok ilyet. Ő úgy gondolta, hogy sokkal jobb lesz úgy, hogy elintézzük a "muszáj" dolgokat, és utána tényleg csak egymásra figyelhetünk. Amikor ezt ilyen logikusan előadta, és közben vígasztalóan ölelgetett, meg puszilgatott, akkor rájöttem, hogy egy házisárkány vagyok, egy akaratos kis dög, aki rögtön hisztizik, ha nem kapja meg azonnal, amit akar. Szóval tényleg nem vagyok felnőtt. De egész jól kezelte, birkatürelmű, az tuti. Szóval utána már nem volt semmi baj, és délután tényleg megkaptam, amire vágytam. Ma reggel meg én voltam kénytelen nemet mondani, mert rettentően elkéstem volna, ha. Imádom a reggeli szexet. Komolyan. Talán azért, mert reggel kipihent az ember (bár erre rácáfolnak a másnapos reggeli szexek) vagy mert tudom, hogy utána milyen elégedetten lehet járkálni a világban.:) Igazából nincs erre magyarázat. Mert a pasiknál még van: ugye a hajnali/reggeli merevedés, de hogy egyes nők, mint én is, miért szeretik a reggeli együttlétet, az rejtély. Bár, volt olyan pasim, aki egyáltalán nem volt híve a reggeli aktusnak, állítása szerint azért, mert olyankor büdös a szája, meg megizzad éjszaka, és ezzel nem akarja "terhelni" a másikat. Engem ezek a dolgok nem érdekelnek, hozzátartozik a másikhoz a saját szaga, de őt zavarta a sajátja. Pedig mindig mondtam neki, hogy nem tudja, mit hagy ki.:)

Mára tényleg ennyi. Mennem kell.

Nah, már most alakult ez az esti együttlét a pasimmal. Hiába nincs mégse annyi melójuk, mint gondolták a halottak napja miatt, azért legyen ott mindenki reggel héttől este hétig. Úgyhogy ma is valószínű kb kilencre fog hozzám érni, reggel meg megy hétre. Ennyit a vérmes reményeimről, hogy majd milyen király délutánom-estém lesz. Feszült leszek az ilyen hülyeségektől. Mármint, hogy minek ott lenniük, ha tegnap is pl. ott unatkoztak gyakorlatilag egész nap. Ma is ez van, de azért, hogy nehogy délután - amikor hivatalosan lejár a munkaideje - le tudjon lépni, jön egy kamion áruval. Most miért nem lehet, hogy akkor így jártak a többiek, ő meg kalapkabát. Na, jó, tudom, hogy ez kicsit ilyen hisztispicsa vélemény volt, de akkor is. Mondjuk, jövőhéten meg többszörösen bepótolhatunk mindent, mert miénk lesz a lakás. Valahogy kibírom addig.

Ma mondtam egy haveromnak, hogy hétvégén pécsett az egyik volt pasimnál fogok aludni, erre tök meglepődött, hogy 'és a pasimat nem veti szét az ideg ettől?'. Mondom, még nem mondtam neki, de nem az a fajta. 'De én akkor tudatosan eltitkolom előle?' Mondom, mi? Nem, csak azóta, hogy ez kiderült még nem találkoztunk, és telefonon meg csak a napi dolgokat beszéljük meg. Most ezek után kérdem én, tényleg ennyire gáz, ha az ember egy volt pasijánál alszik, akivel amúgyis tök jó és tényleg csak baráti kapcsolatot ápol? Szerintem ez nem akkora probléma. Bár én sosem voltam féltékeny típus, nem is értem az olyanokat. Na, mindegy. Azért volt ez meglepő számomra, mert mindig az olyan emberek találnak meg az ilyen kérdéseikkel, akikről azt gondolom, hogy nyitottak és nem rabjai ilyen hülyeségeknek, mint a féltékenység. Ez a barátom se feltétlenül ezért írta, de mégis az az érzésem, hogy ő pasiként nem örülne egy ilyen ottalvásnak. Jó, mondjuk örülni nem kell neki, de emiatt esetleg agyalni, meg kombinálni, aztán szegény másik nyakába zúdítani egy veszekedés alkalmával...az nagy baromság.

Azt még nem is meséltem (asszem), hogy a lelkitárs-voltpasim, akivel hétfőn találkoztam, szakított azzal a csajjal, aki miatt velem szakított. Ez csak ezekről az exekről jutott eszembe, mert ő mondta, hogy mostanság egyfolytában az exei nyasztatják. Itt van ez a csaj, akivel néhány hónapig jártak, állandóan hívogatja, pedig tudja, hogy semmi esélye. Aztán ott van az az exe, akivel 5 vagy 6 évig járt, az is mostanában találja meg újra, hogy menjenek ide-oda. Ő meg nem győz menekülni, mert nem hiányzik ez neki. Én vagyok az egyetlen, aki elnyerte azt a megtiszteltetést, hogy nem tartozom a nem-látni-kívánt-exek közé. Mondjuk, ez egyszerűen azért van, mert ismeretségünk kb 7 évéből olyan hatot barátként húztunk le, méghozzá amolyan legjobb barátként. A többi meg a járás-próbákkal telt, amiknek általában közös megegyezéssel vetettünk véget (mondjuk az utolsót azt hagyjuk, az úgy volt elbaszva, ahogy az méltó volt az egész akkori próbálkozáshoz). Szóval menekül a múltja elől, én meg egy pici kárörvendéssel nézem, és közben arra gondolok, hogy egész jól jöttem ki az eddigi kapcsolataimból, mert sokakkal jóba maradtam. Fontosak nekem, mint emberek. És ez a fura nekem ennél a lelkitárs-voltpasimnál. Hogy nála hogy van az, hogy egy volt csajával se akarja tartani a kapcsolatot. Vagy lehet, hogy éppen nálam fura, hogy én meg tartom velük? Lehet, hogy ő "kinőtte" azokat az embereket, míg én az enyémeket nem? Ez tökéletesen igaz lehet, ha az elmúlt hetek 'antifelnőttségi' felfedezésére gondolok. Lehet, hogy mégse változtam volna egy dekát se mostanában? Érdekes megnézni mindennek az inverzét, csakhogy így tökéletesen elvesztem a fonalat magammal kapcsolatban. Létezik az, hogy úgy össze legyél zavarodva, hogy már saját magadnak nem hiszel el semmit? Ijesztő, ugyanakkor azt hiszem, ez szükséges a fejlődéshez. És remélem, hamarosan minden kérdésemre választ kapok.

Jó hétvégét, sok csokit, kevés esőt...

Most megyek, és akkorát fogok úszni, hogy mindenki megbaszhatja...egyébként még mindig jó napom van, csak azt mondja meg valaki, hogy hogy lehet egy korombeli srácnak komolynak tűnő rejtélyes szívproblémája? Ez nem fer.

Ja, és hamarosan újrakezdem az orosz rulettet a hormonháztartásom megszerelése érdekében. Fogalmzásgátlót kell szednem, hogy a normálishoz közeli ciklusaim legyenek. Namármost. Nem véletlenül hagytam abba a gyógyszert még két éve, és kurvára nem akartam újrakezdeni, mert annyi mellékhatása van, mint ha háromféle szteroidos gyógyszert szednék egyszerre (picit talán túloztam). Most, hogy újra szednem kell, elolvastam a betegtájékoztató minden betűjét. Szereztem magamnak ezzel néhány kurvaanyázós kiakadós percet, majd a végén kínos nevetésbe tortollott a tájékoztató tanulmányozása. Ha nem vakulok meg, és nem keletkezik vérrög az agyamban, akkor is ott az a tény, hogy szívbillentyű-zavarban szenvedőknek nem nagyon ajánlják...én abban "szenvedek". Olyanoknak se ajánlják, akiknek a családjában gyakori a keringés. és érrendszeri megbetegedés...az pont az én családom. És akkor még mindig lehetek rákos. Ja, és azonnal hagyjam abba a dohányzást...aha, az pont nem én vagyok. A legszörnyűbb viszont, hogy nálam a régi fogamzásgátlóm észrevehető libidócsökkenést okozott. Ezt mondjuk hat évig nem vettem észre, csak akkor mikor abbahagytam, és hirtelen dugtam volna folyton, mint a nyulak. Amióta nem szedtem a bogyót, azon gondolkodtam, hogy vajon tényleg lehet-e ilyen hatása, és most, hogy elolvastam benne van, hogy gyakori ez a "tünet". Könyörgöm, ki a fasz akar kevesebbet és kevésbé intenzíven szexelni csak azért, hogy ne legyen gyerek? Akkor inkább gumi vagy pesszárium vagy megszakítás (bár ez igen nagy "jelenlétet" igényel a pasi részéről...meg a nőéről is, mert annál kiábrándítóbb kevés lehet, mint amikor orgazmus közben kiveszi, mert 'védekezünk, drágám' --> itt kell megjegyeznem, hogy inkább vette volna ki, megspórolt volna egy '72 órás sokkot'). Szóval nem fogom magam hagyni. Három hónapig szedem a tabit, de aztán keresek valami más megoldást, mert a szexuális és egyéb egészségemet nem vagyok hajlandó kockáztatni.

Kidühöngtem magam. Szevasztok.

Hehe, ma csepelen alszom. Jobb nem jutott eszembe. Vagyis ez így nem igaz. Nővéremék jutottak eszembe rögtön, ahogy kiderült, hogy jobb lenne, ha a ma éjszakát nem tölteném otthon, mert a lakótársam szeretne nyugiban szexelni a barátnőjével mielőtt elutazik másfél hétre. Csakhogy kiderült, hogy nővéreméknek meg csütörtök reggel kell gyereket gyártaniuk (nem vicc, ki van adva orvosilag), így onnan is kiszorultam. Lett volna még két pár, akikhez mehettem volna, de hozzájuk meg nem szerettem volna így egyik napról a másikra bejelentkezni, hogy "hozzuk össze a kellemeset a hasznossal: úgyis hónapok óta tervezzük, hogy meglátogatlak benneteket, akkor most ottalszom, aztán akkor szállásom is lesz, meg dumálhatunk is egy jót...". Persze kérdés nélkül befogadtak volna, de nem így akarok velük tetemes idő után először találkozni. Szóval megyek anyámékhoz. Ők úgyis örülnek, ha látnak, és még almáspitét is kapok.:)

Elkezdtem várni a holnap estét. Ez azért nagy szó, mert múlt hét óta, amióta beszélgettem nővérem férjével, nem nagyon tértem magamhoz az önsajnálattól, és így a pasim is inkább idegesített, minthogy jó legyen vele. Tipikus, amikor bármit csinál a másik, nem jó. De most úgy tűnik, hogy kifejezetten jót tett, hogy a héten külön voltunk. Még beszélni is alig beszéltünk, mert annyit melózik (ugye a közeledő halottak napja miatt --> ilyen a virágbiznisz...). Még jó, hogy hétvégére elutazom, mert a péntek-szombatja lesz a legszarabb, akkor tényleg max aludni megy haza, azt is csak pár órára. Na, szóval elkezdtem várni a holnapot, amikor találkozunk. Sőt, mit találkozunk! Nálam alszik, és végre nem lesz lakótársam, akire figyelni kéne. Reményeim szerint már délután találkozunk, és egy remek kis estét fogunk együtt tölteni...na, mondjuk ilyenkor szokott az lenni, hogy valami dolga lesz délután, és este fog csak beesni hozzám, hullafáradtan. Mindegy, még akkor is jó lesz.

Ma megyek úszni megint. Igazából nem engedhetem meg magamnak, de inkább erre költök, mint bármi másra. Mondjuk, azért pénteken még ráveszem barátnőmet, hogy nézze meg velem a csizmát, amiből nem volt méret, hogy jött-e. Semmi értelme nem lenne jövő hónapig várni, mert akkor se lesz több pénzem, mint most. Ha kell egy csizma télre, akkor kell, és akkor már legyen olyan, ami nem egy telet bír ki, hanem mondjuk hármat. Ha nem lenne a mostani annyira leamortizálva, akkor nem is vennék, mert nagyon szeretem még mindig, és egy olyan darab, ami mostmár harmadik 'tele' nem ment ki a divatból. Amit most kinéztem, szerintem az is ilyen lenne. Csak legyen már belőle méret, bassza meg!

Ma megint a hullámvasút tetejére értem, úgyhogy várhatóan a holnapom már a szokásos melankóliában fog telni. Ilyenek ezek a hétköznapok...ma még viszont enyém a világ!

Egyébként elmúlt az a veszély, amiről tegnap írtam. Vagyis nem elmúlt, hanem "orvosilag meg lett szüntetve", hogy ilyen gyönyörű magyarsággal mondjam el a lényeget. A baszott nagy tanulság, hogy sosem fogok felnőni, de ez addig nem baj, amíg vannak jó orvosok...

Rettentően várom a hétvégét, mert jön a legjobbbarátnőm, a csajom, hogy hű legyek ezen kimagaslóságát hirdető becenevéhez (na bazz, ennek a mondatnak sincs semmi értelme). Szóval várhatóan remek lesz a hétvége. Pénteken jön hozzám pestre, várnézés (én se jártam ott ezer éve...), meg főzőcske, ivászat, és az élet ezeregyedszerri megfejtése, majd a megvilágosodás elfelejtése másnapra. Aztán szombaton pécs. Az kicsit fura lesz, mert alig vannak már ott ismerőseink, de azért szombat este lesz kivel összefutni. Valószínű hétfőig maradunk, ha nagyon kell keddig. Aztán a jövőhét meg nem lesz rossz, mert a pasim gyakorlatilag odaköltözhet, hiszen a lakótársam nyaralni megy szombatig. Kíváncsi leszek, milyen lesz, nem öljük-e meg egymást a hétvégére. Jó kis próbája ez a pudingevésnek vagy minek.

Ja, tegnap nagyon jó volt látni a lelkitárs-voltpasit. Bár ő sincs a legjobb passzban, de legalább tanult az elmúlt időben lekövetett szarságaiból, és újra az az ember, akit szerettem régen. Mostmár biztosan tudom, hogy sohe, semmi sem fog mindket elszakítani, viszont azt is tudom, hogy soha többet nem akarok tőle többet ennél a mély, és edzett barátságnál. Barátokként tökéletesek vagyunk egymás számára, párként meg csapnivalóak. Tudni kell levonni a tanulságokat.

Unok a szaros mindennapjaimról írni. Kit érdekel? Úgy értem, hogy az a baj, hogy engem nem érdekel már. Sose fejtek meg vele semmit. Újraolvasni majd évek múlva fogom (lehet, hogy soha), és akkor is max a magam szórakoztatására (mert biztos jókat fogok mosolyogni egykori önmagamon). Semmi értelme.

Nem vagyok felnőtt. Lehet, hogy sosem leszek, pedig időről időre jól megleckéztetem magam. Most is. Játszom egy olyan dologgal, ami nem játék, és innen tudom, hogy nem vagyok felnőtt. Mindegy. Ma kiderül, hogy az orosz rulettben mekkora szerencsém van.

Amúgy nincs is kedvem írni. Pénteken ilyen tréning-szerű dolgot csináltunk, jó volt, aztán meglátjuk, hogy volt-e haszna. Egyébként meg annyi történt velem hétvégén, hogy elmenetm csizmát venni, amit végül nem találtam. Próbáltam nővéremmel beszélgetni, de az se ment. Most én voltam a hibás, de mit tegyek, ha érzem, hogy nem beszélhetek neki bizonyos dolgokról...? Csak ültem és hallgattam. Láttam rajta, hogy várná, hogy a szokásos módon rázúdítsam az életem kis részleteit, de nem ment, hát hagytam. Úgyhogy végül elég lehangoltam mentem haza, még a pasimhoz se volt kedvem. Persze így nem is voltam valami kedves vele, pedig megérdemelte volna, de képtelen voltam. Egyfolytában azon gondolkodtam, hogy mit is akarok én tulajdonképpen. Kell ő nekem? Kell egyáltalán bárki is nekem? Átverem-e azzal, hogy igazából még mindig nem döntöttem el, hogy komolyan vele akarok lenni? És átverem-e magam, hogy ennek még így is van értelme? Annyi kérdés ez, és valójában ezek a kérdések minden pasimnál felmerültek kb ugyanígy egy hónapnál...talán ilyenkor jövök rá, hogy felelősséggel tartozom nekik, és ezért menekülök el. Vagy egyszerűen magam miatt, mert nem vagyok képes "rendesen" szeretni. Vagy mert nem velük kéne foglalkoznom, hanem magammal. Talán magamat kéne rendbe tennem, és csak utána gondolni egy kapcsolatra. Nehéz megmondani...bár ez is hazugság. Pontosan tudom, hogy mit kéne tennem, csak gyáva vagyok.

Valami eltörött. Valami pedig talán tényleg elkezdődik. Miért lepődöm meg még az ilyen fordulatokon? Hiszen én generálom mindet...

Ma van az a nap, amikor át kell gondolnom a dolgaimat. Tegnap este egy olyan beszélgetésbe keveredtem, ami enyhén szólva is kínzó volt. Meg akartam kicsit halni közben, hogy ne kelljen folytatni, de ez ugye nem ilyen egyszerű. Így aztán életben maradtam, és szenvedtem. Néha jó, ha valaki 'felhozza' belőlem az igazi problémáimat, mert hajlamos vagyok mélyre temetni, és úgy csinálni, mintha nem lennének. Most megkaptam őket az arcomba, és még hozzá azt is, hogy nem vagyok felnőtt. Először csak sértett. Aztán, ahogy egyre jobban elmerültünk, rájöttem, hogy bármilyen borzalmas is, igaza van az illetőnek. Ő egyébként nővérem férje volt, akiről sosem gondoltam, hogy ennyit tud rólam.

Hétvégén meg találkozom a lelkitárs-voltpasival, akivel egyébként is lelkizni szoktunk, szóval megint számítok egy jelentős kiborulásra. De lehet, hogy ez most így van jól.

Kaptam némi bíztatást hétvégén. Hogy mihez? Nyilván nem a munkámhoz, mert az roppant unalmas. Konkrétan a párkapcsolatomhoz volt hozzáfűznivalója nővérem férjének. Közölte, hogy ő az egyetlen, aki tényleg szurkol nekünk, és elmondta, hogy ő hogyan "harcolna" az alkohollal. Pontosabban, neki is voltak olyan korszakai, amikor közel volt az alkoholizmushoz, és azt fejtette ki, hogy ő hogyan szabadult meg tőle. Persze, ettől még nem vagyok kevésbé szkeptikus, inkább csak jól esett, hogy valaki egyrészt hajlandó erről beszélni velem, másrészt még titkon drukkol is nekünk. Azt mondta, hogy fontos lenne, hogy teljes egészében vállaljam föl ezt a kapcsolatot. Nagyon tiltakoztam, hogy de hát én nem titkolózom, de valójában tényleg nehezen fejezem ki társaságban, hogy mit is érzek a pasim iránt, mert rettentően idegesít, hogy hogy néznek ránk. Rám úgy, mintha szánnának, hogy ilyen hülye vagyok, hogy belementem ebbe, a pasimra meg ahogy mindig is szoktak, egy szeretnivaló, de mégis alkoholistára, akinek már nincs menekvés ebből az állapotból. Szeretném megmutatni nekik, hogy ő valójában nem ilyen, hogy ő igazából sok-sok embernél sokkal intelligensebb, sokkal műveltebb (bár ezt senki se szokta kétségbe vonni), és igenis egy emberi lény, csak szenvedélybeteg, amitől nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni. És pont ez a baj. Mindig is türelmetlen ember voltam, mindent azonnal akarok, ami ebben az esetben nonszensz. Úgy kezdtem hozzá ehhez a kapcsolathoz, hogy majd türelmes leszek, és megértő. De egy szar alak vagyok, mert néhány rossz eset után rögtön feladnám. Valójában meg nagyon nem akarom feladni, mert ha meglátom, akkor rögtön tudom, hogy kell nekem. Most is egy nagyon jó hétvégét töltöttünk együtt, és sokszor úgy érzem, hogy nem tudok betelni vele. Ott fekszik mellettem, és úgy érzem, hogy még ez sem elég, hogy még ennél is közelebb akarom tudni magamhoz (és nem a szexre gondolok). Pont ezen a hétvégén mondta el, hogy nagyon nehezn nyílik meg bárkinek is, és hogy viszont nálam nem tud bezárkózni, mert folyamatosan provokálom, mindig rátapintok a lényegre, és "átlátok" bizonyos dolgain. Előlem nem tud elbújni, pedig néha még szeretne, mert neki most elég nagy sokk, hogy kb egy év után egyszerre lett munkája és barátnője, és mindkettőnek szeretne megfelelni. Én csak azt nem értem, hogy mire gondol megfelelés alatt, hiszen én mindig úgy gondoltam, hogy egy kapcsolatban nem megfelelni kell, hanem ott lenni, csinálni, de a legfőbb jól érezni magunkat. Mindenesetre arról maximálisan meggyőzött, hogy fontos vagyok neki, és nekem ez most elég. Abban meg nagyon reménykedem, hogy tényleg minden csoda három napig tart, mert az nekem sokat segítene, ha végre mindenki elfogadná, hogy együtt vagyunk.

Amúgy rettentő pénztelenség van, pedig még jó messze van a következő fizetés. Nem tudom, hova tűnik a pénzem, de valamit tennem kell. Az a falfirka jut ilyenkor eszembe, amit pécsett, az egyik diákok által nagyon látogatott bankautomata mellé írtak fel: "A pénz beszél...azt mondja, viszlát!"

Valami baj van a szervezetemmel, úgyhogy sürgősen orvoshoz kell mennem. Ráadásul olyanhoz, akihez a nők nem szívesen járnak, pedig muszáj nekik amúgy is. Kicsit félek, mert ez komolynak tűnik, és akkor még a csomókról nem is beszéltem...de hiszek abban, hogy bármi lesz is, meg tudom oldani.

Ahhaaaa, már értem a hirtelen feltűnését az életemben! Szakítottak. Biztosra veszem, különben nem lennének olyan megjegyzései, hogy ő tulajdonképpen bármikor ráér, ha nem próbál épp, meg hogy van egy csomó kiállítás, biztos nem érek rá a hétvégén...? Szóval ez tényleg csak ezt jelentheti. Most jön hozzám, mint mindig, amikor szar passzban van. Márpedig gyanítom, hogy nem lett boldogabb attól, hogy újabb elbaszott kapcsolattal lett gazdagabb. Ja, még nem mondtam, ő a lelkitárs-expasi, aki olyan idióta módon szakított velem hollandia után (egy másik csaj miatt), és akkor azt hittem, soha többet nem beszélünk majd. Vagyis ez túlzás, de volt rá esély, hogy ne legyünk már többet barátok. Olyan volt ez nekem, mintha a másik felemet veszítettem volna el. Szar volt, na.

Most meg hirtelen elkezdett sokat keresni, és ez csak egyet jelenthet, szakítottak. Most mondanám, hogy ez némi örömmel tölt el, de nem lenne teljesen igaz. Ugyanis mindig akkor volt a legnagyobb békesség köztünk, amikor volt épp csaja. Ha nincs, akkor eddig előbb-utóbb mindig elkezdett kombinálni, hogy nekünk mégis együtt kéne lenni, meg ő mindig is ezt gondolta, de MOST jött csak rá. Én meg eddig mindig bólogattam, hiszen tényleg hittem abban, hogy egyszer mi egy pár leszünk. Csakhogy a múltkori szakításunk rádöbbentett arra, hogy ha én valójában megkönnyebbülést érzek, nem pedig bánatot, meg fasz tudja mit, akkor valószínűleg nem kellene soha többet próbálkoznunk egymással, mert ezen én már túl vagyok. Arról már nem is beszélek, hogy van valakim ugye, akivel van egy nagy gondom, az alkohol, viszont összehasonlíthatatlanul több érzelmet és törődést kaptam tőle, mint ettől a volt pasimtól. Félre ne értsétek, én roppant módon szeretem őt, de amikor éppen jártunk (megtörtént párszor), akkor mindig köcsög volt (bocs, erre nincs jobb szó). Szóval egyrészt nyilván kicsit boldigít, hogy csak nekem lett igazam (legalább is ha tényleg szakítottak), másrészt viszont semmi kedvem megint napirendre tűzni a szokásos műsort vele. Aztán lehet, hogy tévedek, és kivételesen nem ez fog történni, legyen így!

Amúgy sóvárogva várom az estét, hogy láthassam a pasim. Ez ilyen hullámokban tör rám. Például tegnap este úgy éreztem, hogy nem bírom ki máig. Mondjuk ez azóta is tart...de biztos azért, mert úgy volt, hogy nálam alszik, csak aztán ugye ott fogták estére is, és nem tudott jönni. Már most elegem van ám ebből a csak-hétvégén-alhat-ott dologból. Bár senki se mondta, hogy tényleg csak hétvégén, de érzem a lakótársamon, aki ugye a főbérlőm is, hogy nem szeretné, ha hétközben is jönne. Mondjuk, most még annyira én se, mert még nincs hangszigetelés ugye:)...bár, együtt aludni is jó, és szeretem, ha érzem a teste melegét, meg az illatát magam mellett (mert másról nem nagyon tudom megállapítani, hogy ott van, ugyanis egy kicsit sem horkol, még szuszogni se nagyon szokott). Annyira várom, hogy a lakótárs végre elhúzzon nyaralni...na, többet ezt nem mondom. Utálom, ha nyavalygok.

Jajj, és hétvégén végre eljutok az Ikeába. Anyámmal szombat délután megyünk, és felvásároljuk a felét. Még mondta is, hogy ne hagyjam, hogy sokat költsön. Eléggé addikt, és ha éppen nem iszik, akkor vagy kávéfüggő vagy vásárlásfüggő szokott lenni...néha mindkettő. Ezzel nem is lenne akkora baj (ha mérlegre kéne tenni, hogy pia vagy vásárlás, hát nem kérdés, hogy melyik az elviselhetőbb, legalább is nála), ha sok pénzünk lenne, de mostanában már annyira azért nincs. Szóval figyelnem kell rá tényleg, de inkább emiatt tegyem, mint a pia miatt. Azért is hívtam el, mert neki ez egy tök jó kis délutáni program, addig se unatkozik otthon, és nem nyúl a piához. Meg majd talán elviszem World Press-re is, engem érdekel, ő mindig kiállításokra akar menni, így összehozom a kellemeset a hasznossal.

Ma meg megyek úszni. Már rettentő rég tervezem, hogy elkezdek járni, de mindig volt kifogás. Most éppen hetek óta egész egyszerűen nem volt pénzem kozmetikusra, szőrösen meg nem megyek oda értelemszerűen. Ám tegnap végre eljutottam, ami dupla haszonnal is jár, mert egyrészt mehetek úszni, meg szaunázni, másrészt, ami nyilván sokkal többet nyom a latba, hogy a pasim is örülni fog neki...;) Szóval ma végre sport! Komolyan, már azt hittem, soha nem leszek képes rávenni magam. Mondjuk, hosszú még a nap, és ilyenkor szoktam valami durva fizikai tünetet produkálni, hogy rá tudjam fogni, miért nem megyek mégse. Bár, néha még az se kell, múltkor egyszerűen elkezdtem rendesen cigizni "úszás napon", és úgy már tényleg semmi értelme nem lett volna elmenni. Most viszont nincs menekvés, direkt nem hoztam cigit, és kivételesen vágyom is ilyen egészséges tevékenységre, mint az úszás, meg a szauna. Ja, meg keresek ilyen fitness helyet is. Kell valami aerob mozgásforma is az úszás mellé. Tavasztól jó lesz, mert veszek bringát, de arra rájöttem, hogy télen nem fogok én bicajozni, addig tehát kell valami. Főleg a spinning érdekel, végül is ez is bringázás, és annyira dicséri mindenki, és már találtam nem túl drágán helyet is. Mondjuk, kettő is van, az egyikben az első óra ingyenes, úgyhogy azt is megnézem, meg a másikat is, aztán eldöntöm. Kell a mozgás, most érzem igazán. Mondjuk, az is igaz, hogy mivel a pasim kurva jól főz, meg ugye anyám is (és ők "etetnek" mostanság), ezért elkezdtem visszahízni, ami véletlenül lement az elmúlt egy hónapban, és még mindig nincs pénzem ruhatárat cserélni...és az se utolsó, hogy kurvára fáj a hátam, talán segít, ha mozgok kicsit.

Bazz, mennyit írtam már...?! Most megyek inkább.

Remek, pénzem már van. Legalább egy kis vásárlással enyhíthetem ezt a kurva melankóliámat. Pedig annyira azért nincs rá okom. Egyszerűen hülye vagyok. Meg még annyi, hogy a pasim ma nem jön, mert mégis estig dolgozik, utána meg felköszönti anyukáját. Legkorábban 10-11 körül tudna elindulni hozzám, de annak nem sok értelme van. Mondjuk annak se, hogy péntekenként nálam alszik, mert szintén estig melózik, odaér legjobb esetben nyolc-fél kilencre, és reggel kb ötkor kel, mert szombaton is dolgozik.

Mindegy, ma kozmetikus, meg ha lesz még kedvem, akkor egy kis vásárlás, aztán gyorsan eljön a holnap este...csak ne lennék ennyire kurvára fásult.

Holnap még sincs Pécs, mert kevés az ember, de két hét múlva összehozzuk.

Amúgy fáradt vagyok, és mindenhol fázom. Nincs még téli kabátom, valószínűleg ez lehet az oka. Hétvégén kapom vissza őket, remélem.

Ma megyek ki anyámékhoz, amihez még lenne is kedvem, de nem ilyen időben. Mindegy, megígértem, tehát megyek.

Most megint elbaszott, mint az úthenger, ez az időjárás. Módszeresen kicsinált, és hozzá még a tegnap estém se volt valami felemelő. Valamit tennem kell a pasimmal, hogy ne igyon annyit. Tudom, ő előre megmondta, hogy nem tud ígérni semmit, és ahhoz képest még néha megy is neki a dolog, de érzem, hogy néha meg egy csepp "hatalmam" sincs fölötte vagy inkább az alkoholizmusa fölött. Most olyanokkal próbálkozom, hogy hétvégén ne menjünk sehová, úgyis dolgozik, hulla lesz, úgyhogy inkább pihenjünk otthon, szexeljünk, együnk, aludjuk nagyokat és ennyi. Remélem, ez bejön. Csak hát, ha ő nem akar igazán változni, akkor én nem tudom erőltetni. És nem is veszi igazán komolyan ezt a problémáját. Szerinte amíg nem basz el valamit az esti berugások miatt, addig nem számít a dolog. Csak azt nem látja, hogy ha így folytatja, akkor valószínű én leszek az első, amit "elbasz". Mondjuk, azt is tegyük hozzá, hogy ma roppant pesszimista hangulatban vagyok, mindenben a szart látom meg először. Tegnap este meg, ahogy az orkánerejű szélben enyhén becsípve hazafele bandukoltam, megcsapott egy régi érzés egy régi zene hallgatása közben, és elkezdett valaki elemi erővel hiányozni az életemből. És arra gondoltam, hogy ezt a pasi-problémámat most vele szeretném megbeszélni, még akkor is, ha tudom, hogy mit mondana...és rájöttem, hogy sajnos vagy nem, vannak elszakíthatatlan kötelékek a családon kívül is. Vannak kapcsolatok, amik túlnőnek az emberen, vannak barátok, akiket nem mi választunk, hanem evidensek, mint a családtagok, és bármilyenek is, bármennyi fájdalmat okoznak is, nem tagadhatjuk meg őket.

Szóval ilyen nosztalgikus hangulat szállt meg tegnap, meg ma, és csak most jövök rá, hogy ennek a legfőbb oka nem is egy régi zene meghallgatása vagy egy jelenlegi párkapcsolati probléma, hanem az évszak, ami pont olyan elemi erővel robbant be az életembe, mint ez a hangulat: már megint tél van.

Telefonálgatnom kéne, intézkedni, beszélni, és úgy meggyőzni, hogy mégse legyen meggyőzés. És semmi, de semmi kedvem hozzá. Ma nem. Mert ma csak arra tudok gondolni, hogy délután találkozom a pasimmal. Kezdek annyira hozzászokni a jelenlétéhez, hogy nehéz két napig nem látni, mégha beszélünk is. És ez akkor lesz a legrosszabb, amikor 10 napig boldog önfeledtségben fogunk élni nálam, mert a lakótárs nyaralni megy, és aztán egyszercsak, nagyon hamar, majd megjön, és akkor minden vissza a régi kerékvágásba...akkor lesz az igazi pofáraesés.

Most meg eszem lassan, aztán megcsinálom, amit megkövetel a...én, és aztán jó lesz.

Ja, és ezt meg nézze meg, aki véletlenül ide téved, mert jót mulattam rajta, főleg, hogy mint újdonsült panel-patkánynak, meg kell ismernem a helyi trükköket...

http://panel.blog.hu/2009/10/12/zard_ki_a_hideget_mindenaron

Most tényleg el.

Sok a dolog, de minden rendben. Nővéremmel megbeszéltem mindent, igazából nem azért volt/van eltűnve, mert összejöttem a haverjukkal, hanem nála is sok a dolog. Anyám meg egész összekapta magát, és ez nagy nyugalommal tölt el.

Csütörtök Pécs. Lassan nem tudom, ki a fene fogja meghallgatni az előadást, de még reménykedem. Nagyon szkeptikus és lusta ismerőseim vannak, azt kell, hogy mondjam. Na de én is hülye vagyok, hogy róluk azt feltételeztem, hogy hajlandóak egy órát lecsípni a délutáni ivászatukból:) naív vagyok még mindig...

Ja, van itthon net végre. Ez a nap híre. Meg hogy lakótárs már intézi a hangszigetelést, hogy mindketten (négyen) nyugodtan éljünk szexuális életet. Ma pont időszerű lenne, mert itt alszik a barátnője. Ha már itt tartunk, igen helyes csaj. Azt hittem, hogy nem lesz szimpatikus, mert a srác valahogy úgy állította be, de értelmes feje van. Igazából kifejezetten bölcsészfeje van (tudom, most mordul fel a fél olvasótábor, tehát egy ember, hogy hö?), de abból a fajtából, aki tud olyan hosszú mondatokat összerakni gyönyörűen alkalmazott idegen szavakkal, amiknek valójában egy kurva kihámozható értelme sincs, viszont úgy hangzik, mintha. És ez kifejezetten arra utal, hogy nem buta, mert egy buta ember nem tudja ilyenekkel átverni a környezetét. Szóval furcsa egy fajtája ez az értelmes embereknek, de kétségtelenül azok közé tartozik véleményem szerint. Aztán persze az is lehet, hogy ez a lány nem is ilyen, de néha jó továbbgondolni egy első benyomást.

Amúgy hihetetlen, hogy az itthoni netkapcsolat mekkora komfortérzet növekedést okoz. Ez valójában igen beteg dolog, de most kénytelen voltam rácsodálkozni. Mondjuk, nem elhanyagolható, hogy tudok beszélni a pasimmal, ez biztos rátesz egy lapáttal. Meg ugye, tudom írni ide, nem mintha bárki is izgalommal várná a közhelyes mondanivalómat, de jó érzés kiadni magamból.

Most meg megyek, ledöglök, és felhangosítom a tévét, hogy ne kelljen a szomszédban szexelő munkatárs/lakótársat hallgatnom. Mikor lesz már szigetelés...???

A jövőhét szerdai pécsből valóban csütörtök lett, már vissza is szóltak az étteremből, ahol leszünk, hogy mehetünk. Már csak emberek kellenének, ami kissé nehézkesnek tűnik, mert senki sincs már ott. Azért megpróbálom szívesség alapon elcsábítani az embereket (a maradékot), hogy hallgassák meg, aztán meglátjuk.

Délután még megyek egy képzésre, ilyen gyorstalpaló, hogy cégekkel is tárgyalhassak. Kurva sok kedvem van hozzá, mivel alig aludtam (kint voltam hűvösvölgyben). Tegnap családi szülinapozás volt, aztán meg kocsmázás, ami alól drága nővérkém megint kihúzta magát. Valamikor tényleg le kell ülnöm vele beszélni, mert ez így nagyon rossz.

Hétvégén pihenés lesz, legalább is azt gondolom. Aztán vasárnap tényleg találkozom a lelkitárs-voltpasival. Igazából nem fog semmi különös történni ebben a pár napban, de nem is baj. Kicsit nyomott vagyok, kell a nyugi. Ja, és kurvára csóró is vagyok, szóval jobb, ha nem verem el a pénzem valami kocsmában...

Nem tudok most semmi lelkesítőt írni, pedig annyira szeretnék. Bár, jön a pasim este, és ez jó hír. Meg az is, hogy a lakótársam nem alszik otthon ma se, holnap se. Szóval igazán nem lehet okom panaszra.;)

Jövőhét szerdán már tuti Pécs. És nagyon kapacitálnak, hogy maradjak lent este, mert buli lesz a régi törzshelyen. Csakhogy, kevés már ott az ismerős, még az a haverom se tud bulizni, akivel szívesen dumálnék egy nagyot, így nem tudom, mennyi értelme lenne ott maradni. Pláne, hogy kb két hét múlva lemegyek három napra.

Még annyit, hogy meg kell csípnem ezt a bizniszt, amibe belekezdtem, mert kurva nagy lóvé van benne. Csak az a bajom vele, hogy nincs tapasztalatom a tárgyalásban, így némileg nehéz lesz, főleg az elején. De egy próbát megér, veszíteni nem veszíthetek vele. max még egy kis önbizalmat, amiből amúgy is alig van, szóval nem kár érte.:)

Még mindig minden rendben van, valószínű azért, mert most annyira el vagyok foglalva az említett üzlettel, hogy nincs időm nyomorogni. Csak igaza van a lelkitárs-expasi-barátomnak, hogy ez a megoldás, minnél több elfoglaltság, ergo kevés idő, ergo kevés agyalás.

Ui.: Na, máris megy a kavarás. Lehet, hogy csütörtök lesz a szerdai pécsből...zajlik az élet.

Jól eltűntem, mi? Hát, miután otthon nincs net, így kicsit nehezebb az élet. Pláne úgy, hogy most belevágtam egy új üzletbe, és azzal is kell foglalkozni. Ennek ellenére azért lett volna időm írni, ha akarom. Nem nem akartam. Nem volt kedvem. Talán azért, mert tulajdonképpen minden rendben van. Na jó, ez nyilván kis túlzás, de jól vagyok.

A hétvége nagyon szolíd és akár romantikusnak is nevezhető volt, bár ugye tőlem elég távol áll mindkettő. Szombaton kaptam egy nagy csokor rózsát, szigorúan nem vöröset, a pasim valahogy kitalálta, hogy nem kedvelem az annyira nyilvánvalóan romantikus dolgokat, mint a 'vörösrózsa'. És főztünk is persze (persze valójában ő főzött, de ez már szállóige lett nálunk, hogy mindig azt mondom, hogy ezt meg azt kéne csinálNUNK, mintha nem vele akarnám megcsináltatni:)). Azért nem ugráltatom ám, nem az a fajta, aki ezt hagyná, de a konyhába konkrétan be se enged, max ha mosogatni kell.

A legjobb mégis a vasárnap délelőtt, koradélután volt. Rántotta reggelire, és szex a fürdőben, amiből szex a szobában lett, mert ugye egy panel fürdőjéről beszélünk, ami hát...nem túl tágas, a kád meg egyenesen gyerekméret. És utána roppant romantikus séta a nyolcker szívéből a körútra. Nagyon szép idő volt, szinte barátságos volt a környék így. És már akkor hiányzott, amikor elváltunk.

Épp ezért tegnap már találkoztunk is. Meccs a törzshelyen. Kicsit még fura volt. Mert oda mindketten egyedül járkáltunk. És el kellett viselni a furcsálló tekinteteket is. De határozottan jobb volt, mint múltkor.

Ja, hétfőn még költöztettem egy csomó cuccot magamhoz, pl polcszerkezet, hintaszék, tv, ágyneműk, párnák stb. és mostmár sokkal barátságosabb a szobám. Kezdek megbékélni a nyolckerrel is, mert roppant jó helyen van, és minden fontos bolt is megvan egy köpésre (hentes, zöldséges, van egy kicsi match is, viszont még dm is van). És éjszaka nem gáz, nincs senki az utcákon (mondjuk cserébe viszont koraeste durva).

Egy bajom van most konkrétan, hogy nővérem furán viselkedik velem, amióta összejöttem a heverjukkal. Én azt értem, hogy félt tőle, meg nem helyesli, de miért kell akkor kerülni engem. Kerülje akkor a pasit, ne engem...de őt nem kerüli. Mondjuk, nem is keresi kifejezetten a társaságát. De nem is ez a lényeg, hanem hogy felnőtt ember, lépjen túl az olyan dolgokon, amik nem róla szólnak. És legyen végre megint az én kedves kis nővérkém, mert hiányzik.

Jut eszembe, találkozom vasárnap azzal az expasi-lelkitársammal, aki olyan szépen megszivatott hollandia alatt/után. És akire iszonyúan dühös voltam jó ideig, majd aztán akkor múlt el egycsapásra a haragom, amikor szakítottam az utánajött pasival, akit szintén megszivatott a csávó, csak nyilván nem ugyanazon mód'. Na, most pedig a héten írt egy smst, hogy nem láthatott-e vezetni az üllőin. Mondom nem, de meg se ismert volna. Aztán néhány sms után felhívott, hogy micsoda hülyeség sms-ben dumálni, ha már végre hajlandó vagyok beszélni vele. Egy könyv miatt, ami nálam maradt, amúgyis találkozni akartunk, így megbeszéltük, hogy vasárnap összefutunk. Kicsit féltem ettől a találkozástól, de most, hogy hallottam a hangját, és nem váltott ki belőlem semmi olyan érzést, ami zavarhatna, már nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek a dolog. Még az is megeshet, hogy újra jó barátok leszünk, bár ehhez még nem kevés idő és türelem kell majd.

Jövőhéten meg valószínű megyek pécsre, munka miatt, viszont a haverom, aki szervez nekünk termet, nagyon kapacitál, hogy maradjak bulizni, mert a törzshelyünkön majdnem minden nap lesz parti. Csakhogy nemsokára amúgy is megyek le, szóval nem kéne most erre is szabit pazarolni. Meglátjuk.

Ma este meg vacsora a pasimmal, akinek aztán még el kell másznia hűvösvölgybe, mert ugye pénteken is nálunk fog aludni, bár erről még a lakótársam nem tud, de nem hiszem, hogy lesz kifogása, mivel színházba megy. Aztán istenigazából megint a szombat lesz a miénk, meg a vasárnap délelőtt, mert akkor hazamegy. Hát, csak maradjon is ez így mindig!:)

Holnap meg feláldozom magam, és kint alszom hűvösvölgyben. Előre élvezem, hogy milyen remek lesz a kb 2-3 fokkal hidegebb völgyből kimászni kőbányára péntek reggel. De ha ez kell ahhoz, hogy találkozzunk, egye fene:)

Na, most kb leírtam a történéseket, bár azt nem is mondtam, hogy anyám is jobban van. Valahogy összeszedte magát kicsit, bár én se beszélek vele minden nap, szóval lehet hogy csak a személyemnek szólt, hogy amikor tudta, hogy megyek, akkor visszafogta magát. Nem számít, most ennek is örülünk.

Tegnap...ügyeket intéztem. Hulla unalmas volt a nap. Bár az elején még volt egy reményem, hogy talán a lakótársam nem alszik otthon, és akkor jöhet a pasim, de aztán csak nem így lett. Vagyis, elment otthonról, de nem tudtam, hogy mennyi időre, így nem mertem bevállalni, hogy odahívom a pasit, aztán meg magyarázkodhatok az esetleg hazaérkező lakótársnak. Végül igazam lett, mert olyan 11 körül haza is ért. Bár, ez még így mindig megoldható lett volna, ha előre tudom, hogy így alakul, de mindegy. Ma elhúz hétvégére, így miénk lesz a lakás, úgyhogy nem duzzogok.

Ja, nincs netem otthon. Eddig fel sem tűnt, hogy a netfüggők népes táborát gyarapítom...maradjuk annyiban, hogy a világtól hermetikusan elzártnak érzem magam nélküle, ami asszem már kimeríti a addikció fogalmát (és ez a mondat is hagy némi kívánni valót maga után...).

Nem kedvelem a nyolckert. Sőt, mondhatom azt is, és nem túlzás, hogy utálom. Majd biztos megszokom, de nem kevés idő lesz. Ja, és csak azért, hogy nehogy nekem most valaki a nemlétező rasszizmusomat lássa ebben, elmondom, hogy nem a mindenféle nációval van bajom (egyébként ebben nagyon hasonlít hollandiára, csak ott picivel nagyobb a nyugi), hanem azzal az elszomorító nyomorral, amiben ott élnek. Én mindig azt gondoltam, hogy ugyanmár, mindenki csak hisztizik, hogy a nyolcker durva, meg nyomasztó stb., de most két nap alatt rá kellett döbbennem, hogy nem. Valóban borzasztó, ami ott van, és még verőfényes napsütésben is mélységes szomorúságot áraszt minden porcikája. És ettől én se leszek vidámabb. Most értettem meg, hogy miért fontos, hogy az ember valami nyugis, barátságos környéken éljen. Eddig mindig legyintettem nővéremék budához való ragaszkodására, de aztán nagyon megszerettem azt a helyet...most, a nyolcból nézve meg egyenesen imádom, és valósággal visszasírom. És ettől most kurvára egy elkényeztetett picsának érzem magam, de hát ha ez van...a védett csepeli gazdagnegyedből (nem véletlenül Királyerdő a neve:)) egyenesen a nyolcker szívébe...nem könnyű, de tanulságos.

Hétvégén pasizás a program, meg megyek egy előadásra, ahol kiderül, hogy miként lehet két perc alatt meggazdagodni. Majd elárulom a nagy titkot, ha megszedtem magam. Addig is, lakom a nyolcban, eszem kiflit medvesajttal, és álmodozom némi kp-ról, ami csak úgy spontán az ölembe hullik, ezért aztán lelkifurdalás nélkül költhetem el az ikeában, hehe.

Remek jó volt a költözés tegnap...maradjunk annyiban, hogy inkább nem aludtam otthon. A lakótársam kissé bepánikolt a gondolattól, hogy valakihez mostantól alkalmazkodnia kell, mégha csak kis mértékben is. És kb úgy jött ki a dolog, mintha én konkrétan könyörögtem volna, hogy odaköltözhessek. Erre persze mondta, hogy nem a személyemmel van a baja, hanem tényleg csak magával a ténnyel, mert egyedül élt majdnem egy évet, most meg ugye hirtelen lett egy lakótársa, aki ráadásul még nem is fiú. Értem én ezt, de nem esett azért túl jól, úgyhogy nővéreméknél aludtam, úgyis közelebb volt a törzshelyükhöz, ahol meccset néztem. Na de nem is ez a legnagyobb baj, hanem hogy mi lesz addig, míg meg nem szokja a dolgot...mert hogy nekem van valami párkapcsolat-szerű képződményem, és nem éppen fog neki jót tenni, ha nem fogadhatom a delikvenst, nem alhatunk együtt, nem főzhetünk együtt stb. Most nyilván azért az első pár hétben meg kell húznom magam, de aztán azért valami rendszert ki kell találni erre...is, meg egy csomó mindenre, mint a takarítás, fürdő (mert ugye kb egyszerre járunk dolgozni), meg még biztos egy csomó minden, amik most nem jutnak eszembe.

Amúgy a szoba tök fasza, tényleg, szinte minden új benne, és ha berendezkedek, akkor még hangulatosabb lesz, nyilván. Még van egy-két elpakolni való benne, de ha lakótársam kellően kipánikolta magát, majd azokról is több szót ejtek.

Ami kissé engem is elkezdett aggasztani, hogy nagyon más az életvitelünk. Ő rengeteget dolgozik otthon, éjszaka. Én meg olyan vagyok, hogy este szeretek némi tv-re elaludni, ami viszont a nappaliban van, ahol dolgozik. Úgyhogy talán elhozatom anyuval majd a kistévémet. Vagy talán éppen itt lenne az ideje, hogy nekiálljak a szigorlatra való tanulásnak, hehe. Meg hogy mi lesz, ha jön a barátnője...aki nem örül nekem...és a szobánk között, fal helyett, egy nem használt, vékonyka kis ajtó van, amin még a suttogás is áthallatszik...szóval elég kínos is lehet. Bár, arról már tegnap, az idegrohama alatt is beszéltünk már, hogy ezt a hangszigetelés dolgot meg kell oldani záros határidőn belül.

Szóval vannak gondok, de miért is lenne pont ez egyszerű?:)

Ma meg pakolok, mert tegnap egy ruhadarabot se volt időm odébb rakni.

Este meccs! Mert aki magyar, az nézi! hehehehehehhahahahahaha...szóval ez nyilván nem tőlem van. Mindazonáltal, mi is megnézzük, főleg mert újdonsült pasim és nővérem férje, akik meglehetősen jó barátok, eléggé nagy érdeklődést mutatnak a foci iránt. Bár, a pasim sajnos nagyobbat, mert ő kevésebb érdeklődésre számot tartó meccseket is megnéz...eddig mondjuk ez nem nagyon zavart, mert nem az a fajta, aki a képernyőre mered, és nem lehet megmukkanni se mellette, mert ő-most-meccset-néz...mondjuk, ha ilyen lenne, én kérnék elnézést, és továbbállnék.

Most mondta egy haverom, hogy találtak valamit a fejében. Állítólag nem daganat, de elküldték mr-re, hogy kiderüljön. Az az érdekes, hogy a tünetei egy részére még egy agydaganat se lenne magyarázat, így aztán van valami egyéb baja is, az pedig valószínű a szívével. Ez milyen már, hogy annyi idősen, mint én, egy sor nem igazán elhanyagolható betegségére derül fény. És mindez szédülésben, fejfájásban, heves szívdobogásban nyilvánul meg...pont mint egy izmos másnapom.

Szóval holnap költözés. Némi üröm az örömben, hogy pont most beszéltem a munkatársammal, hogy mi hogy legyen, és megemlítettem neki, hogy miként fog működni a vendégfogadás. Kicsit ledöbbent, hogy mire is gondolok. Mondom arra, hogy valószínű egy pasi némileg rendszeresen fog hozzám járkálni (tudja, kiről van szó). őőőő, hát ezen ő még nem gondolkodott. De látom rajta, hogy nem tetszik neki. Mondom, nyilván nem arról van szó, hogy odaköltözik...csak heti néhány nap (azt mondtam neki, hogy 2-3). Még mindig furcsán néz. Mondom, én arra gondoltam, hogy akár fizetünk is ezért némi felárat. Na, erre csak kinyögte, hogy nem feltétlenül a víz-villany stb. használatról van szó, hanem hogy szerinte kicsit így már zsúfolt lenne néha a lakás, és pont emiatt fogad csak egy embert albérlőnek. Végül sikerült nagyjából abban megállapodni, hogy heti három este. Legalább is azt mondta, hogy a 4-5 az kicsit durva lenne, és mondjuk ezzel egyet is értek. Ez most olyan szarul jön ki, de nem tehetek róla, hogy csak hozzám tudunk majd menni...és ez kb olyan, hogy ő is sokszor alszik a csajánál, úgyhogy érthető, hogy ha van valakim, az jöhet hozzám. Aztán meglátjuk, hogy hogy alakul. A mi kapcsolatunk meddig fog tartani vagy hogy ők hogy fognak kijönni, ha hosszabb életű lesz...ettől kicsit félek, mármint a "hogy fognak kijönni" résztől, de végülis mindketten intelligens, felnőtt emberek, szóval meg fogják oldani, bízom benne. Mondjuk, kerülni fogom a közös ivászatot, mert az semelyikünkre nincs jó hatással, ha vitára kerül a sor...

A kurva életbe! Végre kiderült, hogy nem kell mégse visszafizetnem az erasmus ösztöndíjamat, mert rendben van a papír, amit küldtek. Erre én, a jókislány, rögtön felhívom anyucit, hogy de király dolog történt. Erre ő, hogy ja ez tök jó, de mi lesz a diplomáddal, azt is meg kéne csinálni...mondom, mivan??? Hogy a kurva anyámba jön ez ide, kérdem én. Hát, a nagyi baszogatja őt, hogy mi lesz már a diplomámmal, nehogy elfelejtsem. Erre közöltem, hogy békén lehet hagyni ezzel, mert képzeljék, a diploma nem egy olyan dolog, ami csak úgy kimegy az ember fejéből...Rettentően mérges lettem, mert 25 vagyok, nehogymá' most kezdjenek ilyenekkel csesztetni...! És arról nem is beszélek, hogy anyámnál miért jött ez elő hirtelen. Hát nem a kibaszott nagy józansága miatt, annyit elárulok.

Akkor csak röviden: tegnap alvás volt délután, majd este is. Ki se tettem a lábam, ami már nagyon ráfért a kis szervezetemre. Ma asszem elkezdek kicsit pakolászni, mert kedden végre költözöm (bocs, hogy ennyiszer leírom, de annyira JÓÓÓÓ!).

Tegnap arra jutottam, hogy beszélnem kell nővéremékkel a haverjukról. Vagy inkább beszélnünk kell velük. Igen, a többesszám pontosan arra utal. Elvesztem. Imádok vele lenni, és most hogy normalizálódni látszik az élete, még bele is tudom magam képzelni. Annyit kért, hogy ne most döntsek a sorsunkról, és erre abszolút hajlandó vagyok, mert régóta nem volt senki, akivel kapcsolatban ilyen határozottan eltűnt volna az a kétségem, hogy esetleg csak azért akarnék vele lenni, mert egyedül szar. Ez a kétségem amúgy pénteken illant el, amikor azért találkoztam vele, hogy megmondjam, hogy semmi se lehet köztünk. Aztán megláttam, és annyira természetes volt, hogy megcsókol, megölel, és beszélgetünk a napunkról, aztán meg minden másról...szóval rég nem éreztem ilyet. Nyilván félek, hogy mi lesz ebből, de el sem tudom képzelni, hogy ne adjak magunknak egy esélyt.

Most épp más nem nagyon foglalja le az agyam, bár vannak gondjaim is itthon. Nem véletlen, hogy annyira várom az elköltözést. Amiről meg nyilván tudom, hogy csak tüneti kezelés, de jobb a semminél. Ha lemegy a költözés, tényleg felhívok már egy orvost.

Szép vasánap délutánt (mert kurva jó idő van)!